Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár
Dušan Kováč a szlovák irodalom legifjabb nemzedékének képviselője. 1942-ben született Homonnán. Tanulmányait a pozsonyi Komenský Egyetemen végezte, ahol 1964-ben történelem-orosz szakos tanári oklevelet szerzett. Jelenleg a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozik. Prózát és verset ír. Alábbi novelláját Prevteľovanie /Átlényegülések) című első kötetéből vettük, amely az elmúlt évben jelent meg a SMENA könyvkiadónál. K. /. Dušan Kováč nyár Abban az évben rosszul kezdődött a nyár. Az első friss, zöld füvet tulajdonképpen a falu kis temetőjében láttuk, közvetlenül az útszélen. Helenának, unokanővéremnek nem volt szerencséje. Már a negyedik gyermekét temette. Unokanővérem voltaképpen több is van. Amikor Helena férjhez ment, tikkasztó hőség volt, a gyerekek pucéran szaladgáltak az udvaron, a cigányok izzadtak, s a kamrában megpuhult a kolbász. Esténként Matila mindig kiosont az udvarra, s ez bennem gyanút ébresztett, kimentem én is utána, és úgy volt, ahogy gondoltam — a kapuban álltak Stevőval, egymásra tapadva. Amikor később Matila férjhez ment, annyian voltunk a szobában, hogy meg se lehetett moccanni, inni is adtak, nagy volt a lárma, de azért nem éreztem rosszul magamat. Milica vénlány maradt. Még gyerek voltam, amikor már úgy emlegették, hogy sosem megy férjhez. Sehogy sem bírtam megérteni, hogyan tudhatnak ilyesmit előre. Ma már világos a dolog. Az egyik lába rövidebb, s egyébként sem valami nagy gyönyörűség. Magda velem egykorú. Ő már régen férjhez mehetett volna, csakhogy igen válogatós, most mindnyájan aggódunk, hogy vajon jó vége lesz-e ennek. A legfiatalabb Monika volt. Fiatalabb volt nálam, s ráadásul még leány is, ami elég volt ahhoz, hogy minden tekintetben megvessem. S amint lassanként megbizonyosodtam róla, egészen büntetlenül tehettem, mert az unokahugocskám nem találta meg a módját, hogy megvetésemet viszonozza. Természetesen ezt nagy megelégedéssel állapítottam meg magamban. Most tehát ismét összejött az egész rokonság. Ez ritkán fordul elő. Többnyire esküvő vagy temetés alkalmával. A temetőben már érezni lehetett a nyár illatát. Szegény temető volt. Mindenfelé csupa fakereszt, gyűrött, piszkos művirágok, ezek valamikor nyilván fehérek voltak, de mo9t már lassan eggyé váltak a földdel. Kevés ember jött ki a temetőbe, azok is inkább csak kíváncsiságból. Helena unokanővérem még fiatal, harmincon aluli asszony volt, de a foga már mind kihullott. Az arca csupa ránc volt, s mintha ugyanúgy összegyűrődött volna, akár a sírokon a művirágok. Nem volt szegénynek szerencséje az életben. Hamar elkerült a szülői háztól. Még a tojáshéj a hátán volt, ahogyan anyám mondta, s már azt akarták, hogy gyereket szüljön. Nem bírta szegény. így hát ismét álltunk a temetőben, és furcsa érzések keringtek bennünk. Jobbra-balra tekingettem. — Ez már a negyedik. Az első kettő meg holtan született — magyarázta mellettem Matila valamilyen nőismerősének. — Hát a harmadik? — Az éppen úgy járt, mint ez. Egy évig sem élt. — Szerencsétlen asszony.
