Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár
— De nem lehetett vele beszélni. Nagy faluban akart menyecske lenni. Lám, mi haszna belőle? — Hát a férje? Nézd csak, hogy áll, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Ránézett Michalra. Megint részeg volt. Nem kellett neki már sok. Mereven bámult maga elé egy pontra, mint akit megigéztek. Fejem arrafelé fordítottam, amerre tekintete irányult: a pont, amelyet albűvöltan nézett — Monika volt. Ott állt vörös hajú, szakállas apja mellett. Meglepődtem. Ügy tetszett, mintha először láttam volna. Sűrű, gesztenyebarna haja leomlott a vállára. Halvány arcán kissé kiállt a csont, de a gödröcskék most is jól láthatók voltak rajta, amikor komolyan és koncentráltan maga elé révedt. Legmarkánsabb mégis a nagy fekete szeme volt, megtestesült reménytelenség és melankolikus bánat volt benne. Mišora pillantottam. Még mindig meredten nézte Mónikát, s úgy látszott, mintha rajta kívül semmi mást nem érzékelt volna. — Nem értem, mért nősült meg egyáltalán! — folytatta Matila. — Mármint ő, úgy gondolod? — No és nem? Hol élsz tulajdonképpen? Hányan látták lent a kiserdőben, a hídnál! Oda hordja a nőit. Fajtalan természetű. Nem csoda, hogy ilyan a magja. — És fel se veszi az egészet. A felesége majd kisírja a szemét, ő meg reggel óta olyan részeg, mint a csap. — Holnap pedig majd kezdődik minden elölről. Az anyósa meg se hagyja állni szegény asszonyt. Csak néz rá, a szeméből sem olvashatsz ki semmi jót. Odafordultam. Egy testes öregasszonyon akadt meg a szemem. Széle-hossza egy volt. Reggeltől jajveszékelt, a szeme vörös volt, de már egy könnycsepp sem jött ki belőle. Nyilván meghaladta erejét, hogy egész nap sírjon. — Nos, ez szintén egy igazi boszorkány. Inkább a vízbe ugranék, nyakamon egy nagy kővel, mint hogy egy ilyen vén szipirtyó menye legyek — hagyta jóvá az ismerős nő Matila véleményét, bizonyára nagy megelégedésére, mert a nő, megragadva az alkalmat, mindjárt folytatta is. — De ez még semmi — fordult hozzá bizalmasan —, nyáron már viselős volt, eljött az aratás ideje, rettenetes hőség volt, hiszen tudod, tavaly a gabonának a gyökere is majd kiszáradt, de őt ez nem érdekelte, a menyét nap mint nap kizavarta a mezőre. Szegény asszonynak kihullott foga, már csak csont meg bőr, ő meg, a vén banya, olyan, akár egy hízott liba. Hát ahhoz mit szólsz? — folytatta, de most már egészen halkan, belesúgva a Matila fülébe, úgy hogy már semmit sem értettem, de az asszony arckifejezéséből s abból ítélve, hogy néha- néha felkiáltott, szörnyű dolgok lehettek, amiket mondott. Michal még mindig Mónikát nézte. Bevallom, engem is vonzott, de inkább a papra figyeltem. Kedvetlennek látszott. Az, ami mások számára tragédia, rossz és nem kívánt sors volt, neki már rég megszokott, hétköznapi dologgá válhatott. Szemét Helena unokanővéremen tartotta, de tekintetében nem sok kedvesség és megértés volt. Talán megbolondult ez az asszony? Meg kell adni istennek, ami istené, és bele kell nyugodni a dologba, isten kegyelmes és igazságos. Ártatlan kis teremtés, egyenesen a mennybe száll a lelke, mely még nem ismerte a bűnt. Egyenesen a mennyek birodalmába, ő már ott fenn együtt örvendezik az angyalokkal, itt pedig ez az asszony a haját tépi, a sírba akarja vetni magát. Hiába minden, sok pogányság maradt még az emberekben.... Így kezdődött tehát az idei nyár. Be kell vallanom, hogy nem bírtam ki, és mégiscsak ránéztem Mónikára. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Még most is magamon érzem súlyos pillantását. Annyi bánatot még sohasem láttam emberi szemben. Pedig szeme nemrégen még gyermekszem volt. A nyár a vége felé közeledett. A természet friss zöldje sötétebbre vált és elnehezült. Mónikával gyakran láttuk egymást. Kissé félénk volt, de ragaszkodó. Kezdett megszokni. Lefelé eveztünk a folyón egy bádogcsónakon. A szél szemben fújt velünk, és áttetsző hullámokat csapott a csónak orra alá. Senki sem gyanúsíthatott meg bennünket. Elvégre egészen természetes volt, hogy éppen az unokahúgocskámat vittem el csónakázni. Ám ő úgy ült a csónak végében, mintha kővé vált volna. Szólongattam, lefröcsköltem, legalább annyit el akartam érni, hogy rám morduljon, de ő meg se mukkant.
