Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Fülöp Antal: Háromnaposok
Fülöp Antal háromnaposok És Gedeon egyre csak várt! Libasorban álltunk a meredek csúszdánál, a nap hanyatlóban volt, s mi reggel óta hordtuk már az alázuhogó zsákokat a deszkapallón lefelé, az uszályra. Két nappal ezelőtt senki se hitte volna, hogy Jeromos még ma is ott fog állni közöttünk a sorban, de mikor reggel mégis megjelent, csak a remény maradt, hogy egy, legfeljebb két órán belül, úgy ahogy jött, el is távozik. Ha pedig nem, hát... De azóta is, hogy Gedeon a vállára lökte az első zsákot: levitte az uszályra, és feljött, aztán a következőt, megint levitte és újból feljött, s ahányszor csak rákerült a sor, mindig ott volt a helyén. Eljött a dél, de nem álltunk meg, hogy Jeromosnak lélegzetvételnyi időt se hagyjunk a pihenésre. De, bosszúságunkra, állta a sarat, s mikor már úgy látszott, hogy a fáradtságtól összeroskad, vagy otthagy csappt-papot, újra beállt a sor végére. Nézni is rossz volt, de mindannyiunknak nagyon tetszett. — A marha! — mondták elismerően. Ahogy teltek az órák, egyre jobban megkedveltük, s most már szinte sajnáltuk, hogy mire leszáll a nap, ha akar, ha nem, el kell búcsúznia tőlünk. Ami azután következett, az csak azért volt, hogy minél előbb roppanjon már össze, s legalább egy két órányit könnyitsünk hiábavaló gyötrődésén. A furcsa csak az volt, hogy Gedeon még mindig várt. Görnyedt tartásban, szétvetett lábakkal állt a fenyőfa asztalon, vászonzubbonyát lobogtatta a szél, s a következő zsákra várva, csontos kezét a csizmája száránál lógatta. Olyan arccal bámult a dokkokban veszteglő teherhajókon túlra, a kóválygó sirályok felé, mintha mindehhez, ami idelent az asztal körül történik, semmi köze sem volna. A tárház tűzfalnyílásában megjelent egy tömött cukroszsák, s a csúszdán át Gedeon lába elé zuhant az asztalra. Léptünk egyet előre. Gedeon felállította a zsákot, és az asztalhoz hajló sorelső nyakába lökte. Még el sem vitte az asztaltól, már taszítottam is egyet az előttem álló Jeromos hátán: — Gyerünk! Gedeon nyakába lökte Jeromosnak a következő zsákot. A sorelső léptei már a padló- deszkán döngtek, én pedig, szinte a sarkára hágva, szorosan ott jártam Jeromos nyomában. — Gyerünk! Gyerünk! Aki nem bírja, leteheti! — hallatszott néha. Feleannyi idő alatt megfordult a kör, miint máskor, s már megint Jeromos lépett az asztalhoz. Gedeon felállította a zsákot, s mikor a Jeromos nyakába lökte, egy pillanatra megálltak a mozdulatok, de most sem történt semmi. Jeromos a megszokott módon hátraarcot csinált a zsákkal, és elindult a lejáró felé. Állandóan a sarkában voltam, megállás nélkül sürgettem. A fedélzetről járás közben dobtuk zsákunkat a hajófenékbe, s egy perccel később a parton álltunk, a tíztagú sor végén. Ahogy Gedeon dobálta a vállakra a zsákokat, úgy rövidült előttünk és hosszabodott utánunk a sor, s a Gedeon kezéből lehulló zsák megint Jeromos vállán állt meg. A napkorong pár arasznyira járt a nyugati horizont felett, s a sirályok, a tárházak meszelt tűzfalai és a hajókabinok vörösben
