Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Fülöp Antal: Najdélandó cséli
Hátul a civil ruhás, aztán az öreg és egy fiatal csendőr ült, a fiúcska a sofőr mellett guggolt a nyitott dzsipben. A sofőr egyre azt hajtogatta a fiúcskának, hogy vegye le a lábát az ülésről, de akkor nem lehetett volna látni, amint ott utazik egy autóban a csendőrökkel, pedig ugyancsak sokan jártak az utcán. Gyorsan szedték a kanyarokat az aszfaltos utcákon; jól nézhettek ki, mert amerre elhajtottak, az emberek visszafordultak utánuk. Egyszer csak azt kérdi a civil: — Apád hol dolgozik? — Legtöbbnyire a szabad telepen. Erre mindjárt az öreg csendőr: — Szereted apádat? — Én azt honnan tudjam — mondta a fiúcska. — Hallotta ezt?! — mondta a civil az öreg csendőrnek. — Hallotta ezt? Szóval azért mégis csak ... itt sürgősen csinálni kellene valamit... — Most merre? — kérdezte a sofőr. Nála is volt pisztoly. — Most az autó és a kocsi közül a kocsi felé, aztán egyenesen — mondta a fiúcska. — Mit akarnak csinálni, mondja? — kérdezte az öreg csendőr. — Amit eddig tettünk, jóformán annyi, mintha semmit se tettünk volna. Én aztán tudom... — Most merre? — kérdezte a sofőr. — Az alagút alatt, aztán a szemétdombok mellett a lovak felé — mondta a fiúcska. Az alagút alatt már érezték a füstölgő szemétdombokat, és a civil fintorgott. Mikor elhaladtak a lovak mellett, a fiúcska látta, hogy a lábaik gúzsba vannak kötve, de eltördelve nincsenek, és a feszítővas ott hever mellettük a fűben, ahol az apja hagyta. Aztán meglátták a bástyákat és a bástya falához ragasztott, szurkos papírból, pléhdarabokból és deszkákból összerótt kunyhók sorát. A közepe táján lakhattak a sornak, és mindenki a kapujuk előtt tolongott. A kerítésen is, a diófán is szomszédok kapaszkodtak, köveket dobáltak az istállóajtóhoz, és szitkozódtak. Kiszálltak az autóból és a négy csendőrrel együtt az udvar felé tartottak. A civil ruhás megkérdezte, hal az istálló. A fiúcska megmondta neki, hogy ott, ahová dobálnak. Aztán megkérdezte az embereket, hogy nem látták-e kijönni az embert, de azok a fejüket rázták. Ekkor előhúzták a pisztolyukat, és mind a négyen az istálló felé közeledtek. A fiatal csendőr az ajtófélfához állt, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó nem engedett. — Vigyázzon, balta van nála! — kiáltotta valaki a diófáról. A három csendőr a civil ruháshoz ment, és tanakodni kezdtek. Aztán a fiatal csendőr odaállt az istállóajtó elé, és bekiáltott. — Hé, Rafay, ha odabent van, nyissa ki, és jöjjön elő, hall engem, Rafay? Bentről semmi válasz se jött, és a fiúcska örült, hogy a papa nem jön elő, mert akkor ezek bemenni úgyse mernek, pedig négyen vannak, pisztollyal, a papa meg egyedül odabent, de baltástul. Félt, hogy elviszik. — Rafay, jöjjön elő, csak magának árt, jobban teszi, ha előjön szépszerével — mondta halkan a civil a fiatal csendőrnek, az meg bekiáltotta az istállóba. Odabent semmi se mozdult, csak a Szürke ropogtatta a zabot, amit a fiúcska tegnap este lopott a szabad telepről a papával. — Ide figyeljenek! — kiáltotta a csődület felé a civil. — Ha valaki látta elmenni, és nem szól, a hatóság félrevezetéséért lecsukatom. Senki se látta?! Azok a fejüket rázták. De akkor a fiúcska látta ám, hogy a balta nyele, aminek odabent volna a helye az istállóban a papával, a disznóól alól kandikál elő. A következő pillanatban egy láb berúgja az ól alá, aztán előjön az ember is, a csendőrök szeme láttára követ dob az istállóajtóra, és odakiált: — Hozzák ki azt a piszkot! — Be kell törni az ajtót! — mondja a civil, és tovább ácsorog. Erre megszólal az egyik öregasszony, a palánkba kapaszkodva, az udvarból csak az aszott arcát látni, amint a szivarcsutkát rágcsálja: — Szíp kis csendőrök ezek, hihi, meg kő várnyi, míg megéhezik, majd kigyün. A civil feldühödött, elkezdte lefelé zavartatni a fiatal csendőrrel az embereket a fáról meg a palánkról: — Mi ez, cirkusz, vagy mi?
