Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kindernay Ede: Utolsó felvonás (próza)

az egész akció — a felderítőgép valami gyanúsat vehetett észre. Jelenti a parancsnokságának, aztán várhatjuk... eh, ne gondoljunk erre. Nem leszek halálmadár. Otthon a bepokrócozott ablakokon át nem látszott be semmi — ezért nem tudtak az előbbi eseményről. Két unokaöcsém az asztalra borulva aludt. Unokahúgaim a legfontosabb ruhákat és alsóneműket csomagolták össze arra az esetre, ha mégis menekülni kellene a házból.

— A szomszédból Sanyi volt itt — mondta a nagynéném, — azt üzenték vele, hogy ha valami történne, vagy menekülni kellene, akkor segítenek, együtt megyünk.

— Erre ne is gondoljunk. A katonák nem fognak harcolni, akkor semmi baj sem történhet. — Elhallgattam az előbbi gyertyaesetet.

Leültem egy székre. A petróleumlámpa gyengén világította be a szobát. Ólomlassú- í-ággal teltek a percek. A régi ébresztőóra a szekrény tetején csak tíz órát mutatott. Mikor lesz már reggel? Mikor telnek le az utolsó nehéz órák? Gondolataim a messzi jövőbe kalandoztak. A szovjet hadsereg minden harci cselekmény nélkül vonul át. Ellenállásra nem találnak. Utána mindenki megnyugodva visszatér munkájához. Újra fognak Csallóközben szántani, vetni, aratni. Ojra népesek lesznek a mezők. Mindenki boldogan fogja egymást üdvözölni: végre béke van! Nem kell félni életünkért, mindennapi betevő falatunkért, nem kell remegni szerény otthonainkért, hogy bomba, ágyútűz vagy aknarobbanások rombolják szét a sokévi verejtékes munka eredményét. Gondolatszövésem itt megszakadt. Utána hosszú ideig néztem magam elé. Körülöttem már mindenki aludt. Ki az asztalra, ki az ágyak szélére dűlve adta át magát a pihentető és gondűző álomnak. Az öreg ébresztőóra szabályos ketyegéssel adta mindenki tudtára: az idő halad. A kis mutató lusta lassúsággal közelítette meg a hármast, a nagy mutató pedig a hatost. Félálomban, ólmos szürkeségen keresztül ezt láttam utoljára. Aztán én is a szék támlájára hanyatlottam — elaludtam.

Két, egymást gyorsan követő nagy robbanásra riadtunk fel.

— Jézus Mária! ... Bombáznak ... Fussunk a pincébe! — kiáltotta rémülten a nagynéném.

Az utcáról siető léptek zaja és zavaros hangok szűrődtek át az ablakokon. Kirohantam az utcára. A szomszédok is az utcán gyülekeztek. Mindenki a futkosó katonákat kérdezgette:

— Mi történt?... Mi történt!... Jaj, istenem, mi lesz velünk! Szétlövik a falut!

Végre az egyik katona megállt mellettem:

— Semmi az egész. Nyugodjanak meg. Az oroszok belőtték az alsó faluvégen elhelyezett ágyúinkat. Szerencsére csak könnyű sérülések. Most várják az oroszok a tüzelés viszonzását. Mi nem lövünk vissza, és így nem lesz semmi baj.

Ezután mindenki az utcán maradt. A szomszédok csoportokba verődve beszélgettek. Reggel öt óra volt. Egyszerre mindenki elhallgatott: nagy zaj, motorzúgás hallatszott az országút felől. Egy katona futva jött az alsó faluvégről:

— Jönnek az oroszok! — kiáltotta már messziről.

Kelet felől végeláthatatlanul hosszú oszlopban vonult a főváros felé a szovjet hadsereg. Az ő számukra még nem fejeződtek be a harcok. De nemsokára véget értek mindenki számára.