Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kindernay Ede: Utolsó felvonás (próza)

alvót föl ne ébresszem, az asztalhoz lopóztam, s megnéztem a halkan ketyegő öreg ébresztőórát. Fél egy volt.

— Itt az ideje, hogy készülődjünk — súgtam oda Ferinek.

Elővettük a pisztolyt is, belecsúsztattuk a teli tölténytárat. Kimásztunk az ablakon, az ablakszárnyakat behúztuk magunk után. Óvatosan végigmentünk a Fisher-villa kertjén. Az utcán, kihasználva a sötétséget, a házak mellett surrantunk előre. Majd behúzódtunk egy kapumélyedésbe, ahonnan egy kisebb udvarba futottunk. A kutyák, úgy látszik, megbújtak meleg vackaikban, és mi zavartalanul mászhattuk a kerítéseket és sövényeket, igazi tolvaj módra.

— Azt hiszem, már elég távol vagyunk a veszélyes helytől — mondtam, amikor megálltunk egy üres udvaron. Feri válaszára már nem volt idő, mivel a ház felől nagy fekete kutya rohant felénk. Hanyatt-homlok futottunk végig az udvaron, és cirkuszi mutatványnak beillő gyorsasággal vetettük át magunkat a kapun, ki az utcára. A szökést a parkban folytattuk. Lassan haladtunk előre, távol a drótkerítéstől, nehogy őrökbe ütközzünk. Minden lépésnél figyeltük a környéket. Körülbelül fél órája mehettünk, a kastély parkjának hátsó végéhez közeledtünk, s messziről már láttuk a drótkerítést.

Óvatosan hátrasúgtam Ferinek:

— Eddig szerencsénk volt, nem futottunk neki a németeknek.

— Csak hagyd rám — súgta vissza Feri —, majd én előremegyek.

Nem tettünk tíz lépést sem, mikor Feri hirtelen megállt, és hátraintett. Nem kellett sokáig nézelődnöm, a jelzett irányban két német őrt pillantottam meg, sisakkal a fejükön, kezükben géppisztoly. Nesztelenül a bokrok mögé húzódtam, Ferit is odahúztam, s teljesen mozdulatlanul hasaltunk a földön. Ök ötven-hatvan méterre lehettek tőlünk. Mégis gyanút fogtak, mivel mindketten fa mögé ugrottak, és az egyik elkiáltotta magát:

— Halt!

Feri előhúzta a pisztolyt a zsebéből, elbiztosította.

— Ne csinálj bolondságot — súgtam neki, — ha lövünk, nyakunkon az egész Werh- macht, és akkor végünk. Várjunk. Az egyik őr villanylámpát kattintott fel. Éles fénysugár hasította át a sötétséget, s bevilágította a bokrokat. Az őr fölemelte a géppisztolyt. Ez sorozatot akar a bokrokba leadni — gondoltam rémülten.

A német leeresztette a gépisztolyt. Pár szót váltottak egymás között. Talán közelről akarják átvizsgálni a gyanús bokrokat. Szemmel tartottam őket, s láttam, elindultak a drótkerítés mellett, vissza a kastély felé. Még sokáig feküdtünk a földön, aztán felálltunk, egymásra néztünk.

— Mehetünk tovább — törtem meg a csendet.

A drótkerítés aljában találtunk egy kis rést, amelyet tovább feszegettünk, úgy hogy át tudtunk bújni rajta. Megálltunk, s óvatosan figyeltük a környéket. Majd gyors futásnak eredtünk, toronyirányban, a földeken keresztül. Tárnok után az útkereszteződésnél megálltunk.

— Itt el kell válnunk — mondtam.

— Igen, el kell válnunk — szólt Feri is.

Hosszú, férfias kézszorítás után elindultam hazafelé. Valamilyen különös boldogság töltött el. Szabadnak éreztem magam, mint a madár. Mindenütt ismerős fák, bokrok, hosszú, fekete szántóföldek üdvözöltek.

Az utolsó jelvonás utolsó jelenete

A következő néhány nap minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. Március utolsó hete volt. A falutól nem messze haladó országúton rendezetlen összevisszaságban vonult Pozsony felé a német hadsereg. Közben egy-egy magyar alakulatot is lehetett látni. Pénteken és szombaton, húsvétvasárnap előtt Somorján egyik kocsi a másikat érte. Katonai alakulatok és a nyilasok rakodtak nagy sietséggel.

Mindenki tudta már, hogy hiába futnak.

A faluban zord tekintetű, karszalagos nyilas legények élelmiszert, lovakat, kocsikat rekviráltak a parasztoktól. Nagy papírelismervényekkel fizettek, amelyeken ott díszelgett a nyilaskeresztes bélyegző. A lovaikért, kocsijaikért siránkozó parasztoknak azt