Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Zsilka Tibor: A szovjet szemiotika sajátosságai

a megkülönböztetése elég közel áll a szovjet szemiotikusok elképzeléseihez; ezért Mounin nézetei kedvező visszhangra találtak Jurij Iotman műveiben.

Amint megfigyelhető, a szovjet szemiotika sok ötletet és kész teorémát merített a nyelvtudományból, úgyhogy metodológiája a nyelvészeti hagyományokra emlékeztet. A szemiotika azonban a strukturalizmus merev szinkróniáját, amelyet már keletkezése idején is sokan megbíráltak, sikeresen, fokról fokra számolja fel. A szovjet szemiotika univerzális modellek megalkotására törekszik mind az elsődleges modelláló rendszert, mind a másodlagos modelláló rendszereket illetően; az utóbbiba beleértve természetesen a kultúrát mint egészet is. Ez az igyekezet olyan modellek felépítésére s megszerkesztésére irányul, amelyek függetlenek az egyes kutatók szubjektív felfogásától. Tehát objektív, „felépítmény" jellegű modellek megszerkesztésére Irányuló kísérleteket végeznek a szovjet szemiotikusok, amelynek során az idő aspektusát, a kronológiát is figyelembe veszik. A klasszikus strukturalizmustól eltérően nem hanyagolják el tehát a diakróniát sem. Sőt a diakronikus aspektus nem egy esetben előnyben részesül a szinkróniával szemben. A szemiotika azonban fokozatosan túlhaladja a strukturalizmust magának a struktúrának a kérdéseiben is. A szöveg sokoldalú vizsgálata, valamint a mű „keret“-ének a körülhatárolása és identifikálása ékes bizonyíték erre. A strukturalizmussal szemben még lényegesebb előrehaladást jelent az, hogy a szemiotika a műalkotás tematikai tényezői iránt tanúsít fokozottabb érdeklődést. Ebből következik, hogy a szemiotika nem fogadja el kész dogmaként a strukturalizmust, hanem elméleti továbbfejlesztésére törekszik.

A szemiotika magas követelményeket támaszt a kutatóval szemben. Ez a tudományág univerzális tudóstípust követel meg, aki gazdag ismeretekkel rendelkezik, s több tudományágban jártas. Ezért nem véletlen, hogy a szemiotikusok megbízható ismeretekkel rendelkeznek az egzakt tudományok {matematika, információelmélet, statisztika, formális logika stb.) területéről, ugyanakkor nem hanyagolják el az olyan klasszikus tudományágakat sem, mint pl. a pszichológia, a szociológia, a nyelvészet, az etnográfia, a filozófia stb. A szemiotikái szakemberrel szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény az interdiszciplináris felkészültség. Az interdiszciplináris felkészültség teszi lehetővé az univerzális metodológia kialakítását és alkalmazását, de ugyakkor a tudóst megóvja az elzárkózástól, attól, hogy megelégedjék saját szűk területével, amit oly gyakran lehetett mind ez ideig tapasztalni. Az univerzális szemiotikái metodológia sokoldalú alkalmazására Borisz A. Uszpenszkij munkássága a legjellemzőbb példa. Eredetileg orientalista nyelvész, de nemrégiben a műalkotások szerkezetéről adott ki könyvet A kompozíció poétikája címen (Izdatyelysztvo Iszkussztvo, Moszkva 1970). Tárgyát tekintve a könyv az irodalomelméleti könyvek közé sorolható, de érinti a képzőművészet, a festészet elméleti kérdéseit is. Végső fokon Uszpenszkij könyve a szerzőnek nemcsak a nyelvészeti, Irodalomelméleti és képzőművészeti felkészültségéről tanúskodik, hanem más tudományágakban, mint pl. a pszichológiában, a filozófiában, a kibernetikában való jártasságáról, széleskörű tájékozottságáról is. Hasonló sokoldalúság jellemzi Vjacs. Vs. Ivanov, V. N. Toporov, I. I. Rev- zin és J. M. Lotman tudományos munkásságát is. Vjacs. Vs. Ivanov az 1970-ben rendezett IV. nyári egyetemen pl. A film jeleinek struktúrája címmel tartott előadást.

Noha az egyes szerzők orientálódásában — gyakran a különböző érdeklődés által determinálva — jelentős eltérések észlelhetők, a közösen elfogadott metodológiai alapelvek mellett egyesíti őket a vizsgált anyag modellálására irányuló törekvés is. Pusztán nyelvi anyagot alapul véve szintén szerkesztenek modelleket, de ezeket általában egybevetik a másodlagos modelláló rendszerek valamelyikével. Ilyenkor a nyelvi modell és a másodlagos modelláló rendszer(ek) rokonságára, a felépítésük közötti analógiára mutatnak rá. így nem véletlen, hogy a szemiotika sok esetben a nyelvészetre támaszkodik akkor Is, amikor szakkifejezéseket alkot. Erre jellemző példa a Lotmantól származó archiszéma terminus technikus, amely a nyelvészetben használt archifonéma szakkifejezés mintájára jött létre. Az archiszéma éppoly kiabsztrahált, megfoghatatlan fogalom, mint az archifonéma. Az archifonéma röviden így definiálható: a b-p típusú fonémapároknak az a tulajdonsága, ami által oppozíciót alkothatnak; az oppozíció alapja viszont nem más, mint a közös jegyek (mind a kettő zárhang és ajak-foghang, meg természetesen rövid mássalhangzó) és az eltérő jegyek (a b zöngés, a p zöngétlen mássalhangzó) összessége.