Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

Beszélgettek, tanácskoztak egymással, és elmélkedtek. Megegyeztek, hogy egyesítik a szavaikat és gondolataikat.

... — így cselekedj, hogy megteljék az űr! Hogy elvonuljanak a vizek, hogy előbukkanjon és megszilárdulhasson a föld. így mondták. Hogy fény legyen, hogy megvirradjon az éj és a föld! A teremtés munkája nem lehet addig nagy és dicső, amíg az ember nincs megteremtve.

Aztán megalkották a földet. A föld teremtése igazában így történt: Föld! — szólították a földet, s az azonnal megjelent.

Csupa köd, csupa felhő, csupa porfelleg volt a teremtés, amikor a hegyek fölmerültek a tenger közepéből, és szemlátomást növekedni kezdtek.

Csak a csoda varázslatáért, csak a művészetért születtek a hegyek és a völgyek; cipruserdők és fenyvesek születtek rajtuk egyetlen pillanatban.

Először létrejött a föld, a hegyek és a völgyek, elkülönült a vizek sodra, csermelyek futottak szabadon a hegyek között. A hegyek megszületése szétosztotta a vizeket.

Így történt a föld teremtése, mikor az Égbolt Szíve megalkotta a Föld Szívét, s ezt azok nevezték így, akik először termékenyítettek, mikor az ég még csak űr volt, s a hegyek a tengerek mélyére süllyedve várakoztak.

Így vált tökéletessé a nagy mű, miután sok töprengés és elmélkedés után befejeztetett.

A Popol-Vuh genezisét a guaraníki genezise követte:

Ősapa jön a homályba burkolózva, hogy ne ismerjék fel őt.

Ősdenevérek gyülekeznek a homályban.

Az ősapa napot hoz a mellén.

Hozza az ős-első keresztfát, napkelet felé a földbe szúrja, rálép, és így keletkezik a föld.

Az első istenek — az első istenek nemléte, hiánya, mert akkor még sem hiány, sem isten nem létezett — dalnokok voltak, vagyis az istenek hiánya az elemek hatalmas karéneke volt végtelen előrenyomulásuk útján.

Mondják, a kezdet kezdetén eltévelyedtek a hangok, mert nem volt, aki vezényelje őket. Ez a diszharmónia hozta létre egy más, egy szervezettebb forma szükségességét, s így a kórusok hangjai egyetlen tiszta torokban egyesültek.

Mondják, hogy minden a ritmusból született, hogy a ritmus megismerte önmagát, s a tárgyak tudatáig hatolt. A csodatevő ködök ideje volt ez, a szív nélküli lüktetésé, a tévelygő hangoké, a végtelen mindenségben szétszórt daloké. Az első fájdalom nélküli könnyek ideje volt, a végtelen vizeké és a fagyé, a gáztömegeké, amelyek mintha kísértetei lettek volna valakinek, aki meg sem halt, aki az első teremtés óta létezett.

Mondják, azok a századok felkészültek az első születésre, a tudat rendért és egységért folytatott harcának egyik formájára. Mégis gyönyörű volt ez a szörnyű káosz, és gyönyörűek voltak a ködkísértetek, lenyűgöző volt az első ritmusok csatája.

Mondják, hogy azokban a századokban, azokban a századok nélküli időkben, azokban a tér-századokban csak titokzatos módon egyesült erők léteztek, különösek, mint az álom. Almok, amelyek önmagukat álmodták, tévelygő, gazdátlan álmok, a halál elől menekvést kereső őrült álmok, álmodójukat kereső álmok. S ezek az álom-erők olyan intenzitással álmodtak, hogy megálmodták álmodójukat, akiben megpihentek,