Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)
azt a részét, ahonnan nem lép ki a fény, ahol a folyó csöndbe és szürke homályba burkolózik, mert ott a csönd birodalma volt. A hegynek azon az oldalán nem daloltak madarak, a madarak is szerették a csöndet a hegynek azon részén. Lassan hullott le a lomb, s a bimbó félénken nyílt ki, hogy ne verje fel a csöndet. Mert puhán hallgatott a csönd azon az oldalon, békésen pihent a mohán a fák nyugodt lombjai alatt, a folyónak azon a részén, ahonnan nem lépett ki a fény. Mikor a hely közelébe értek, szorosra zárták ajkukat, lassan léptek, néma jeleket váltottak egymással, mielőtt helyet foglaltak volna a kidőlt fatörzseken, amelyeknek pusztulását Antel előre megálmodta. Mindenekelőtt helyet álmodott az álmainak. S ők most itt voltak, Antel gyermeki álmainak helyén. A folyó, amelyből felkelt a fény, lágyan hömpölygött, mint a zene, a gyerekek látták, amint feltűnik előbb az égen, majd a lombok között, olyan madarak szárnyai között, amelyek még nem voltak megteremtve. Némelyik madár a közelben hullott a földre, a gyerekek lehajoltak, hogy megérintsék őket, de mielőtt kezük hozzáérhetett volna, eltűntek anélkül ,hogy a levegőbe emelkedtek és elszálltak volna. Antel megszakította az álmát, szebb szárnyakat akart adni az álmainak, hogy a gyerekek örüljenek. Volt idő, amikor pernye hullott az égből. Az emberek fölemelték a fejüket, fölemelték tekintetüket a levegőben szállongó pernyére: — Lángokban áll az ég. — A hullócsillagok tollai ezek. — A hullócsillagok saját tüzükben égetik el tollaikat. A pernye tovább hullt, és valaki megszólal: — A földön fekvő ember homloka ég a láztól. A tüskés növények, bogáncsok, száraz torzsokok virágba borultak, s virágaik fáklyája beragyogta a hegyeket. S lángra lobbantak a hegyek e tavasz varázslatában. Egyesek megértették, honnan ered a pernye, mások azt hitték, hogy Antel álmai lobbantak el, mielőtt alakot öltöttek volna. Panaszos jajgatás hallatszott a messzeségből, s az egész földet befedte már a hamu. A gyerekek megdöbbentek, mert valami ismeretlen lobbant el az égbolton. VI. Ekkor Antel azt akarta, hogy térjenek vissza az elfelejtett dolgok, és énekeljenek: madárcsőrök jöttek, szárnyak és hullámok. Azt mondta, hogy a világ dalból keletkezett, hogy a világ a semmiből született, hogy a világ ... Sárga, fehér, fekete, magas és alacsony álom-emberek... Antel végignézett rajtuk teremtő tekintetével, s ők jöttek, különböző színekben, más-más egyéniséggel, ahogy teremtve voltak. Ez a legenda arról szól, milyen bizonytalan, elrendezetlen, milyen néma és merev volt minden, milyen mozdulatlan, néma és üres volt az égbolt. Ez az első párbeszéd története. Nem volt akkor még ember, sem állat, sem madár, sem hal, sem rák, sem fa, sem kő, sem barlang, sem szakadék, sem fű, sem erdő, csak az ég létezett. Nem volt még arca a földnek, csak a mozdulatlan tenger és a mérhetetlen égbolt létezett. Semmi sem egyesült, nem volt zörej, nem volt egy moccanás, az égbolt is néma volt, mozdulatlan. Semmi sem létezett, csak a pihenő víztömeg, a nyugodt, magányos tenger. Csak az égbolt létezett, s az égbolt szíve, amelynek Isten volt a neve. így mesélték. S akkor jött a szó. Jött Tepeu és Gucumatz, s a sötétségben, az éjszakában beszélgetni kezdtek.
