Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

Antel az első jelenések után ezt mondta:

— „Van-e értelme, hogy csak a felszínt lássuk?“

Álmodott, hogy a szeme ne feledjen el látni. Aztán elcsüggedt a szeme, és többé nem álmodott. S ma az álmatlan, mozdulatlan Antelra virradt a reggel.

IV.

— Meghalt volna?

— Már nem álmodik.

— Akkor miért vagyunk itt?

Nam Yavarinak különös sejtése támadt, de hallgatott róla. Kukoricacsövet látott, olyat, amilyet még nem ismert, és ezt gondolta:

„Hallgasd, kukoricacsö, hogyan fütyülnek a madarak!“

Látott egy fát, amit még sosem látott, egy fát, ami nem létezett.

„Menjünk le a folyópartra.“

A hatalmas, goromba pusztaságok által kitágított szemű Huitotők énekeltek a fo- lyónak:

Ott lenn a nagy folyó, a nagy folyó.

Fák, fák a partjain, az ágaik, az ágaik hintáznak, hintáznak a szélben.

Fütyürészve lépett ki a hallgatag sziklák karjai közül. A fák vándoroltak, mert a fák akkoriban még vándoréletet éltek. Gyönyörű volt figyelni helyváltoztatásukat az erdőkben és a homokos partokon. Ám nem tudtak élni szabadságukkal, és megbűnhődtek, amiért nem tartották be törvényeiket, mert sanyargatták növényi nedveiket, mert kíváncsi lények voltak, csak kérdezni és ismerni akartak, nem hallgatták meg a vének tanácsait, nem hitték el, hogy minden kérdés mögött, minden tiltott ösvényen túl a halál várakozik.

Egy napon fellázadtak a természet ellen, és vándorútra keltek más földet keresni, így keletkeztek a sivatagok a föld egyes részein, s azok a fák, amelyek helyükön maradtak, hűségükért bőséges, tápláló talajt kaptak. Antel...

A mogorva gyülekezet asszonyai látták, hogy valóban vége.

— Sohasem ízleled többé a hegyek csöndjét.

— Nem mesélsz többé az őseidről.

— Mert te már az ősök világához tartozol.

— Mert a te világod meghalt az álmaidban.

— Nem beszélsz többé barátaiddal a fogyó hold alatt.

— Nem hallja többé hangodat a homok, a folyó, sem az őserdő délutánja.

— Lépteid nem vezetnek többé a partra.

— Szemednek többé nem lesz látomása.

— Soha többé, Antel.

— Antel.

Nam Yavarí közelebb lépett az ember homlokához.

— Az ajka még nevet — mondta valaki —, bár sebzettnek érzi magát.

„Mintha fel akarna ébredni“, gondolta Nam Yavarí.

— Antel halott — mondta egy fojtott hang a tömegből.

— Nem játszik többé a fuvoláján.

— Nem nyitja fel többé az édes nád üregét, hogy sípot készítsen belőle.

Ekkor a kecsuák temetési éneke hangzott fel a távolból, és a Musta Siratóének:

Sírjunk,

véres könnyeket sírjunk, vigasztalanul jajgatva sírjunk, mert a nap örökre letépte szeméről a fényt.

Nem látjuk többé homlokát, hangját nem halljuk többé, szelíd tekintete nem virraszt többé népe fölött...