Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)
A lány megremegett — Ne reszkess — mondta Nam Yavarí, de ő is elgyöngült. A földön heverő, összekulcsolt kezű halott valóban mosolygott. Aztán abbahagyta, mert megrémültek a gyászolók. Nam Yavarí elfordította tekintetét a földön fekvő arcáról. — Mi a neved? — kérdezte a lánytól. A lány tanácstalanul nézett rá, mert nem tudta, mi a neve. Nam Yavaríra nézett, aztán Antel szájára fordította tekintetét, nézte Antelt és Nam Yavarit. — Idlar — felelte mintegy gondolatainak folytatásaként, s a felismerés, nevének tudata megnyugtatta őt. A gondolat-felhő-hang elúszott Antel homloka fölött. „Ha sötétségben élnek a tárgyak, nézzük őket, de nem látjuk őket, és azt mondjuk, hogy nem léteznek ezek a tárgyak, de ha a sötétben levő tárgyakat megnevezzük, életre kelnek, ha nem is látjuk őket.“ — Antel mosolygott — mondta valaki. Nam Yavarí már nem reszketett, a lány is, ő is visszanyerte erejét, mintha valaki belülről erősítette volna őket. Nam Yavarí újra érezte a mágikus játékot. — Él-e, vagy meghalt? Mord nahuatl gyászének hangzott fel: Még a jáspis is eltörik az aranyat tűz emésztheti^ a quetzal-madár tolla elszakadhat. Nem élhetünk örökké a földön, tartózkodásunk csak pillanatnyi. Egyszer azt álmodta, hogy vak volt és halott — mondta valaki —, és valóban meghalt és megvakult. De másnap felébredt, mert visszanyerte álmodó erejét. Attól kezdve, hogy az égbolt hatalmas fény- és izzó pára-madara meglebbentette szárnyát, addig, amíg a madár erős szárnycsapásai rést ütöttek a csillagtesteken, s az összeütköző csillagok a madár testével egyesültek, csodálatos dolgokat meséltek egymásnak. így született meg a tűz, amely azóta nem aludt ki. Mert valamikor a tűz, az első ütemek éltetője szabadon, feloldva szállt a térben. Elrejtőzött a tárgyak belsejében, vagy végtelen fénnyé változott, vagy bősz fényviharrá, részt vett a teremtés játékában és az alkotó rombolásban. Így bolyongott a térben, őrülten és hontalanul, hitt az istenben, és elkerülte az embert, mert magányosságában, ismeretlenségében rejlett misztériuma, abban rejlett ereje és misztériuma. Antel egyszer az éjszakáról álmodott, csillagok izzó poráról álmodott, melegről álmodott a szalmának, a fának, az embernek, az égboltnak s az égbolt-anyának. Álmainak anyjától parányi lángokat hozott, amelyek elszunnyadtak a fatörzsekben, a kövekben, a felhőkben és a száraz levelekben. „Azóta is ott van a tűz, hogy az ember fölfedezhesse, odarejtettem, hogy végignézhessem, mikor és hogyan fedezi föl az ember a felhőkbe és a fába rejtőzött tüzet.“ Idlar és Nam Yavarí hallgatták a tűz születésének ősrégi legendáit. Egyszer föllázadtak a folyó halai, szárnyakat szerettek volna maguknak uszony helyett, szájuk helyett madárcsőrt, víz helyett levegőeget. Éjszakánként az ugrást gyakorolták. Mikor elég erősnek és ügyesnek érezték magukat, követelték az égtől, hogy engedje őket repülni. Ám mert vízi lények voltak, elérte őket a büntetésük. Túl magasra repültek, és lángolva zuhantak vissza a földre. Így hozták le az embernek a tüzet, s így keletkezett a folyó, amelyből minden reggel megszületik a fény. Csodálatos történeteket meséltek az öreg Antelről. Hogy réges-régen, mikor a testnek még nem volt árnyéka, az árnyék-társ nélkül járó testek magányosnak érezték magukat. — Minden testnek meglesz az árnyéka, és árnyékot vetnek majd a nappalok, a csillagok, a fák, a szárnyak és a felhők, mert árnyékot álmodtam minden teremtménynek és tárgynak. Azelőtt az élőlényeknek és tárgyaknak nem volt árnyékuk, mert meg kellett szokniuk a magányt, a teremtés egyetlen útját. Ám Antel így szólt:
