Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Kovács Magda: Esőben (novella)
— Nekem nem hoznak üzenetet — mondta fájdalommal. Az öregember hátát végigborzongatta a lány hangja. Egyszerre megérezte tagjaibai az elkeserítő, lucskos hideget. Mintha testének minden porcikája elhagyott, huzato: sarok lett volna. A lovak nagy zökkenéssel estek vissza a repülésből a vánszorgásba Kifényesült faruk — akárha nem is tartozott volna hozzájuk — érzéketlenül tűrt* az egyre apróbb szemekben szitáló eső permetét. Megbántottam, jajdult fel az öregember magában. Mert semmit sem tudok már biz tosan. Hallgatnom kellett volna, mintha egyedül lennék! Kínlódva húzta végig kezét a homlokán. — Nagyon megöregedhettem. Már csal ezt az utat szeretem itt. Már csak ettől nem félek, a majorig és vissza. Milyen könnyí lenne most, ha nem ülne mellettem ez a lány. Bárcsak ne ülne itt! Bárcsak ne ülne — kívánta vágyakozva. A lány megérezte az öregember| gyötrődését. — Ne haragudjon — szorította meg a karját —, nekem sem könnyű. Mintha krumpliszsák lett volna, a lány hangja a vállára nehezedett, aztán egyen súlyát vesztve, lassan lecsúszott a hátára. Súlyos volt, kimondhatatlanul súlyos. — Megint terheket akarnak a nyakamba varrni! Te szent ég! Megint. — Mindig liftes szerettem volna lenni — ezt úgy mondta a lány, mint aki végst magyarázatát adja az életének. Ebben a pillanatban, váratlanul, hogy a lovak szinte hátratántorodtak, felbukkantál az esőből a gazdasági épületek. Az öregember most már szerette volna, ha mégis tovább tart az út. Megdöbbentette a lány vallomása. Először árult el valamit magáról. Nagyon szerette a lányt, s a föl fedezés, hogy semmit sem tud róla, fájdalommal töltötte el. De megérkeztek, s a lány elhallgatott. — Most aztán ugrás be a melegre — nyújtotta fel érte a kezét, miután elsőnel ugrott le a kocsiról. Hirtelen támadt gyöngédsége, mint a koponyák szemüregébő kinőtt virág, groteszkül lengett ki a szájából. — Már kibírom — mondta a lány, nem takargatva meghatódottságát. Egy pillanatrí belenézett az öregember arcába, aztán kötőféken fogta a maga lovát, s vezetni kezdte az istálló felé. — A lovaknak is jobb így — mondta csendesen. Bent párás meleg fogadta őket. — Semmit sem tudok róla — gondolta az öregember, miközben a lány kezét fi gyelte, ahogy az bekötötte a lovat. Ügyesen húzta át a szíjat a jászol oldalábó kiálló vaskarikán, és úgy kötötte meg, hogy a bogot a ló ne ráncigálhassa szét, d< azért reggel könnyű legyen kioldalni. — Ugyan hol tanulhatta mindezt — tűnődött. Először vette észre, hogy úgy mozoj az istállóban, mint aki ott született. Egymás mellett ballagtak végig a villanyfényben úszó istállón. Mintha a fény é: a meleg csak kettőjük közös jutalma lett volna, nem érezték, hogy a többiek, akike szórakozottan köszöntgettek, éppen olyan boldogan birtokolják, mint ők. Ledobták magukról a vizes esőkabátokat, s munkához láttak. Az öregember feltűné: nélkül, de állandóan a lányt figyelte. Akkor is, mikor készségesen állt mellette, várva hogy megrakja takarmánnyal a csilléjét, hogy aztán belekapaszkodva bekanyarodjoi vele az istállóba. Ügy tűnt neki, a lány egyre nehezebben vonszolja magát, s egyri gyakrabban kapaszkodik a csillébe, mintha felakasztották volna, olyan élettelenül ló; le róla. Azon kapta magát, hogy számolja, hány csille takarmány hiányzik még s mindegyik után megkönnyebbülten sóhajt. Dühösen pillantgatott az etető fiú felé aki szokásos ízetlen vicceit űzte a lánnyal. A lány mozdulatlan arccal tűrte, de a; öregember tudta, hogy belül szenved. — Hagyd már abba a hülyeségeidet! Etess! — mordult türelmét vesztve a fiúra A fiút meglepte a hallgatag öregember kitörése, de nem következtetett belőle semm rendkívülire, ilyesmihez nem volt érzéke, könnyedén vállat vont, s békét hagyví a lánynak, valóban az etetésre összpontosított. Amikor végeztek az etetéssel, megjelentek a fejőnők. Az istálló egyszerre megtel boldog zajongással, ahogy az asszonyok szinte semmivel sem törődve vándoroltál székeikkel egyik tehéntől a másikig. Az öregember és a lány ilyenkor egymás mellett ülve figyelték a takarmánytáróló ból a boldog asszonyok sürgölődését. Legtöbbször szótlanul.
