Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kovács Magda: Esőben (novella)

— Miért nem lettél liftes, ha mindig az akartál lenni? — törte meg szemérmesen a csendet az öregember.

— Voltam. Két napig.

— Aztán nem volt olyan könnyű, mint gondoltad. Meg nem is fizették meg. Csalódtál — szinte simogatta hangjával a lányt.

— Nem, nem csalódtam, minden úgy volt, ahogy előre elgondoltam. Azt is tudtam, hogy nem fizetik meg. A gyárakban gyengén keresnek a nők.

Megint hallgattak egy darabig. A lány tűnődve, az öregember kíváncsian. Majd csak folytatja, ha fontos neki, gondolta magában. És a lány folytatta, mert nagyon fontos volt neki.

— Tudja, milyen egy teher lift! — fordult feléje. S az öregember csodálkozva vette észre, milyen idegenül cseng a hangja.

— Nem tudom pontosan, nem jártam még gyárban — mentegetőzött, mert most nagyon szerette volna, ha tudja, a lány kedvéért —, de azt gondolom, hogy olyasmi, mint ez a miénk Itt — és fejével abba az irányba intett, ahol a magtár állt az udvaron.

— Pontosan. Pontosan olyan — élénkült fel a lány. Most már nem volt zárkózott. Még nevetett Is. Idegen nevetéssel.

— Szerelőket, meg mindenféle fontos szállítmányokat kellett volna egész nap le-fel fuvaroznom az emeletek között. De én két napig senkit és semmit nem engedtem be.

Az öregember felütötte a fejét. Nagyon figyelt.

— Nem akartam, hogy zavarjanak a munkámban. Egyedüllétre vágytam. Egész nap emelkedni-süllyedni egy villanykörte fényében, s közben, mint az elvonuló tájat, figyelni magamban a világot, újra megnevezni a fogalmakat, a jelenségeket, és felírni krétával a lift ajtajára.

Az öregember arca megrándult, amikor a lány elhallgatott. Nagy, széles arcán utak futottak és folyók hömpölyögtek, városok nyüzsögtek újfajta nyüzsgésben. Megváltozott fogalmak rajzolódtak ki a ráncok mélyén, a szeme alatt.

— De ők azt hitték, hogy bedilíztem. Mind! — kiáltotta a lány olyan hangosan, hogy a fejőnők abbahagyták a zsongást, és kíváncsian dugták elő fejüket a tehenek hasa alól.

— Ügy bántak velem, mint egy őrülttel, amikor nagy cirkusz után kiszedtek a liftből. Odatódultak, lábujjhegyre ágaskodva próbálták megfejteni, amit írtam, de nem értették, csak röhögtek és makogtak, mint az állatok.

A fejőnők rémülten látták, hogy hirtelen elapadt az állatok teje. Homlokukat a tehenek hasának szegték, s mintha titkoktól terhes eget akarnának egyensúlyban tartani, addig mormogták pergő nyelvű imáikat, amíg surrogva megint feltört a tőgyek mélyéről az áldás.

Újra boldogok voltak.

— Nem engedtek többet vissza a liftembe — csendesedett el a lány. Nem érzékeltette, hogy az öregember tudta, hogy harcolt érte.

— Orvoshoz vittek, kórházba, idegszanatóriumba. lefényképezték a liftajtót az írással. És vittek egyik helyről a másikra, engem és a fényképet, amíg bele nem fáradtam. Már nem akartam többé magyarázni az írás értelmét. Ráhagytam az orvosaimra, hadd magyarázzák úgy, ahogy akarják. Nagyon boldogok voltak. így van ez. Ha egy díszlet fellázad, és elmozdul helyéről a színpadon, hogy önálló életet éljen, a statiszták máris rohannak, s visszatolják oda, ahol most már örökké állnia kell. Csak tudnám, ki a rendező. Csak tudnám!

Nem voltam beteg. Maga tudja, hogy nem voltam. Csak utáltam a világot, a gyárudvart, az éhes szájú gyárat, ahogy naponta elnyelt néhány száz utálatos embert, hogy aztán kiokádja egyenesen az ablakunk alá. Utáltam a piszkos és hideg gyári lakásunkat, az apámat, az anyámat, a kormos esőt, a kormos havat. Mindent.

Örökre eltiltottak még a gyár környékéről is. A lift miatt. Féltek, hogy ... — nem fejezhette be, megzavarták a fejőnők. Azzal a boldog lármával, amivel dolgoztak, most hazafelé készülődtek. Az eső felől faggatták a lányt és az öregembert, miközben a felismerhetetlenségig bebugyolálták magukat. Fontos volt számukra az eső. Izgatott hangzavarral tódultak az ajtó felé, nem fordultak vissza, hogy köszönjenek, eltűntek