Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Palotai Boris: Asszonyok
— A fiatal fiatalhoz húz. Nem érek én rá ... különben is... nem tett olyat, honn gondoltam volna... Sapkát kötött nekem. Krémmel kente be a kirepedt ujjaimat. Megütötte a fájdalom, gonosz, vízszintes cspással. — Kerítsék elő! — Szárazon mon ta, a fájdalom kiszívta a hangját. — Eljövök ide takarítónőnek. Régi jó helye vannak, de otthagyom őket. Beeresztem a padlót, fényesre pucolom az íróasztalok Van egy jó szerem, attól ragyogni fognak. Hét éve járok Záborszkyékhoz, öt é Huber tanácsos úrhoz. — Felmérte a helyiséget. Mit számít, hogy mekkora, meg ho hány van belőle, meg hogy üresek, amikor rendet csinál. Nincs akinek panaszkodjc dicsekedjen, mire beszállingóznak, trappol már lefelé. Záborszkyné jószagú fürc szobája, a sok ez-az a szobájában, képek, párnák, szobrok... A tanácsos úr pip ásványgyűjteménye ... Itt a sok egyforma kopasz íróasztal, kemény székek, plakát a falon ... A tanácsos úr elmeséli, hogy katonakorában ... — Jelentkezzen a személyzetin, födszint nyolc. — Olyat akarok tenni a lányomért, ami nehezemre esik. — Nem biztos, hogy szükségünk van takarítónőre. Az asszony leforrázta a teát, kenyeret pirított, villával recésre igazította a vaj. dzsemet öntött az üvegtányérra. Ha Ákos betoppan, az asztalhoz ülteti, semmi szemr hányás, nyugodtan megreggeliznek, nyugodtan! S majd egyszer, talán ... Miért jön a reggeli órákban? Beleszagolt a fürdőköpenybe, még őrzi Ákos szagát. Ki fogja m satni. Múlt héten Domjánnal aludt. Egy hang a vállánál azt mondta: mire vár? Utál úgy néztek egymásra, mintha először látnák egymást. Nem hagyta, hogy Domj hazakísérje. Elfelejteni ezt a rosszkedvű éjszakát! Levelet írt Ákosnak, a párnája a dugta, megzizzent a sok panasz. „Legalább nem kell hinnem, s úgy tennem, mint] hinnék“. Sose küldi el. Két rövid, egy hosszú csengetés. Csenget, pedig van kulcsa. „Semmi sem szám Akkor is összetartozunk, ha ... Ne félj, nem mondom ki.“ Keze ügyetlenül csúszkál kilincsen. Egy pillanat, és ráborul arra a gyűrött nyakára. — Ilon! Maga az? — Én, kezicsókolom. Szerda van. — Persze .. . Kicsit' kótya vagyok. Érzem a frontátvonulást. Mi hír a lányáról? — Visszajött. — S ezt csak így mondja? — Kevés már az Ultránk. Még egy pakli kéne. — Szóval visszajött... — Igen. Nagytakarítást csinálok. Tessék elmenni hazulról. — Hogy jött vissza Mari? Mért kell minden szót harapófogóval kihúzni magából? — Igaza volt a közértes Lajosnak. Szerencse, hogy Mari még kiskorú. Augusztusbí lesz tizenhét éves. Hiába spekulált. Törvény van rá, hogy kiskorúakat csak szül engedéllyel. .. Egy csónakházban találtak rá. Ott bújt meg két koszos alakkal. Me fürdettem, lesikáltam a hátát. Kérek tiszta portörlőt. Az asszony azt gondolta: én is megfürdetem, lesikálom a hátát, mintha mi se történt volna. Hallotta, amint a boldog egyszótagúság állapotában dünnyög: te. te ... s egy gyönge: ó! Leszakított egy kis bőrt a körömágyáról, megnyálazta az ujjí — Fontos, hogy megkerült. — Igen. — A porszívó zümmögése beszippantotta Ilon hangját. — Remélem, nem drámázott. — Hogy tetszik? ... — Nem sírt, nem kiabált vele. — Nem. — Nyugodtan kell ilyenkor... majd egyszer, a kellő pillanatban... amikor m, nem fél a csalódástól, vereségtől. .. Ilon megállt. Tenyerét a nikkelnyélre szorította, könyöke a levegőbe szúrt. — Elzavartam Marit. — Mit csinált? — Mondom... Az apja is így ment el. Neki se sikerült, amit a fejébe vett, h visszajött. Nem fogadtam vissza.
