Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Palotai Boris: Asszonyok
— Mégis beviszem a képét a rendőrségre. Piros ruha volt rajta, a fenekéig ért. — Ilon hangját szétmorzsolták a könnyek. Harisnyanadrág, pántos cipő. — Felcsuklott. — A vádlijára csavarta a pántokat. — Öklével dörzsölte a szemét. — Csupa divatos vacak. Hiába szidtam... — Nedves öklét a szék huzatába törölte. — A Dunának megyek, ha nem jön vissza. — Visszajön. — Az asszony arra gondolt, amíg Ákos mellette volt, gyakran fogta el kínzó szorongás: képtelen együtt élni ezzel az emberrel, hogy ne tegyen ellene valamit. Olyankor ijedten szedte elő gyöngédség tartalékját. Drágám, szerelmem, egyetlenem— Összetörni az egyetlent, megalázni a drágát! S csak ölelte, szelíden, odaadőan. És hallgatott, mert túl sok minden volt köztük, hogy beszélgethessenek. — Vissza fog jönni —, mondta túl hangosan, mintha a saját kérdései zűrzavarát kiabálná keresztül. Behúzta maga után az ajtót. A lépcsőház nyirkos homálya az arcára tapadt, öregszem. Nem csak a könyököm hegyesedik ki, az érzelmeim is. A magány torzít. Kioltja belőlem a szánalmat, a lelkesedést. Ha Ákos itt szuszogna — orrsövény-elferdülése van, azért szuszog — újra érezném azt az ingerült munkakedvet, nógató nyomást, hogy bebizonyítsam, különb vagyok nála. A hiábavaló mozdulatok elszivárognának. Ahogy ide-oda rakosgatom a holmiját. .. Kopogok az ablaküvegen, hátha meghallja a jelet. Visszafutok az utcáról, lefirkálni egy üzenetet. Miszlikre tépem a cédulát. Nincs üzenet. De van! De nincs! Mit keresek ebben a süket lakásban? Elzárok valamit, elfelejtem, hogy hová, kidobok valamit, amire szükségem van, embereket csődítek ide, hogy ne halljam a suttogó könyörgést a torkomban, fogadkozások izgatott hadarását: tűrök, várok, kivárom. Egy ilyen kis döggel, mint Mari... Ugyanazok a bámész mellek. Mindig megérezte Ákoson azt a sajátságos, sűrű szagot, melyet a felindulás vált ki a férfitestből. A bir- tokbavevés mámora. Le kellett fogni a kezét, hogy meg ne üsse. Hogy tévedt az a lefogott kéz a tarkójára? Miféle vak erő lökte a tíz ujját, hogy simogasson?! — Ne tessék haragudni... — Ilon lihegett a háta mögött. Újságpapírba csavart cipőjét a hóna alatt szorongatta. Kendője hátracsúszott, s a szeme is valahol hátul volt, homokszínű mélységben. — Muszáj megnézni, tán már otthon van. Bepótolom ezt a napot. Most nincs maradásom. Ogy neveltem . . . tartásdíjat se kaptam érte ... pörösködhettem volna... De így legalább az enyém. Senkinek nincs jussa hozzá. Öregségemre lesz, aki gondomat viseli. Mert amúgy jó gyerek. Esze is van. Tán az a baj... Sietni tetszik? — Mi volt a baj? — Megfogadtam, hogy nem ártogatom magam a dolgába. De nem bírtam ki. Kapuzárás után jött haza, taxin. Én puklisra dolgozom magam, ő meg taxin! Egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Az asszony előtt Ákos bukkant fel, tenyerével felnyomta archúzását, kihívó kék szeme figyelt, parancsolt: semmi jelenet! Ahelyett, hogy a képébe mászott volna, leült az írógéphez, Artúr Landquistet fordítani, a kopogás elnyelte a hazug csendet, indulatos ujjai megszelídültek a kislámpa fénykörében, feketét főzött, eléje tolta a csészét, új papírt tett a gépbe, sorokat ikszelt át, a kopogás ritkult, elakadt, áteresztette a csendet. Legalább annyit mondana: nézd, szívem ... nem komoly, várd ki. Mint valami légy, melyet nem lehet elhessenteni, zümmögött benne: „neked áldoztam az életemet“. Ákos hallgatott, szája sarkába unott kis ráncok gyűltek, úgyhogy nem tudta, kimondta-e, vagy csak akarta. Reggel üresen találta a szobáját. A kompótos tányérban csikkek, kettétört gyufaszálak. Beletúrt a fiókjába. Karóraszíj, lejárt igazolványok, összetekert svejcisapka, firenzei képeslap, glicerinkúpok. Csak később vette észre a kislámpa alatt a levelet, hogy majd küld a holmijáért. Nem akarta felkölteni a csomagolással járó jövésmenéssel. Milyen gyöngéd! A torka összeszorult, mintha fojtogatták volna. „Hálás vagyok, hogy nem kérdezősködtél, nem adtál okot a mentegetőzésre.“ Összetépte a levelet, aztán nagy kínnal összerakosgatta. Ujjával megigazított egy könyvet, amely kiállt a sorból. Az ablakhoz állt, homályos volt az ablaküveg, homályos az utca, kukaszínü az ég. Hányszor kívánta, bár menne el Ákos, hogy egy kis lélegzethez jusson! Folyton törődni vele, tekintettel lenni rá, bátorítani, nyugtatgatni, meggyőzni, hogy nincs igaza, ráhagyni, hogy igaza van, mikor mire volt szükség. Sohasem tudta úgy sajnálni, ahogyan ő sajnálta önmagát. A szervezetében hordta a sárga csillagot. Nehéz pasas, mondták a
