Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Vozári Dezső 1904—1972
Az 1972. november 20-án, Budapesten elhunyt Vozári Dezső költészete egyidős volt — és a két világháború közötti kezdő szakaszban együtt, fejlődött — a csehszlovákiai magyar irodalommal. Gimnazista volt még, amikor első írásai (cikkek) 1919-ben a Kassai Munkásban megjelentek, és első verskötete 1920-ban, Kassán napvilágot látott. Az irodalmi életben és az olvasóközönség körében — több más „alapozó“ írónkhoz hasonlóan — az ő nevét is Gömöri Jenő lapja, a Pozsonyban és Bécsben megjelenő Tűz tette ismertté. Vozári hangja és szemlélete bontakozó kisebbségi líránkban különleges színt jelentett. Amíg fellépő költőink nagy részének élményvilágát és életérzését a munkáskörnyezet vagy a vidéki magyar élet és azon belül a hagyományos középosztályi és a paraszti-falusi életforma határozta meg, addig Vozári vérbeli urbánus költő volt, aki a modern városi polgárság differenciált érzés- és gondolatvilágát belülről, de az irónia-önirónia felhangjait is megzendítve fejezte ki. Az a kép, amelyet költészetének forrásvidékéről az eddigi értékelés alakított ki, nem teljes, mert Vozárit nemcsak a Nyugat első lírikus nemzedékéhez fűzték erős szálak, hanem a századforduló Makkai Emil és Heltai Jenő által képviselt városi poéziséhez és Ignotus lírájához (és ars poétikájához) is. A kisebbségi költészetünk átlagától erősen elütő művészi alkatával és szemléletével Vozári fellépésétől kezdve provokatívan hatott. És hogy az ilyen hatás — az „épater le bourgeois“ sajátos változata — mennyire tudatos volt nála, azt urbánus ars poétikájának megfogalmazása mutatja. A Szebb a sziréna című versben városiasságát nemcsak kihívó módon hangsúlyozza, hanem gúnyosan jelzi a várható visszhangot is: Mert énnekem a város kedvesebb, szebb a sziréna, mint pacsirtadal. Kőhomlokát, betonnyakát imádom, zaját, baját, estéjét, reggelét. A város űz és ringat, mint a dajka, szelíd és bölcs, kegyetlen, ostoba. Hát én, bizony, csak őt, őt, őt dicsérem, ő a szerelmem. Verjetek agyon. Vozári költészetének további „provokatív“ elemei — a könnyed frivolitás, hedonizmus és az olykor-olykor cinizmusba hajló szkepszis — nemcsak a jobboldali-klerikális sajtó folyamatos támadásait váltották ki, hanem a baloldali értékelőkben is gyakran ellenérzéseket keltettek. Fábry Zoltán, aki a harmincas évek első felében teljesen a rappizmus platformján állt, nem tulajdonított értőket annak a művészileg kultivált és eszmeileg hatásos iróniának és szatírának sem, amellyel a költő — különösen az olyan versekben, mint a Szlovenszkó, Egy kétnapos milliomoshoz, Utolsó vacsora — az uralkodó osztályokat fricskázta meg. „Ez a fintor nem vonaglik, nem fáj: szabályozható, leállítható és újra felhúzható", hangzik Fábry türelmetlen, sommás ítélete, amelyben Vozárit „talajtalanul ágáló, önmagát és a világot kiröhögő játékosának nevezi, aki „sose érhet el a bohóc tragikus grimaszáig“. Vozári Dezső 1904—1972 figyelő
