Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László
ez volt a legfájdalmasabb. Később odament hozzá, megborzolta a fiú haját, az meg átkarolta a lány derekát és simogatta. Az Öreg legszívesebben odarohant volna, hogy felpofozza a fiút, de a jelenet Karcsi és Zsó délutáni színjátékára emlékeztette őt. „Ilyen lehetett Noé apánk az özönvíz idején. Alig huszonhárom éves, hosszú hajú, pápaszemes, százhatvan centiméteres miniisten.“ Így, ismeretlenül is kezdte szeretni ezt a fiút. A jó ég tudja, miért. Megitta a rumot, és úgy érezte, nem tudna féltékeny lenni vetélytársa sikerére. Leni újra öntött, az Öreg továbbra is Noét bámulta. „Az ellenfelem, mégis szurkolok neki. Megijedtem volna a szeretkezés lehetőségétől? Nem hiszem. Arra ugyan nem lennék képes, amire Karcsi vagy Noé, de még van elhasználatlan energiám. Kérlek Noé, végy fel a bárkádra, az állataid közé. Én leszek a hím, Leni a nőstény, te leszel első Noé pápa. Azt se bánom, ha elcsúfítod őt, ha bajuszt festesz a királynőmnnek. Igen, valahol olvastam, hogy bajuszt rajzoltál a királynőnek, ingajáratot terveztél az emberek közé, istenként evezel át az óceánon, és ki merted jelenteni, hogy a halállal játszani ízléstelenség. Miért? Te is játszol vele, én is, Leni is, mindenki! Rá vagyunk kényszerítve! Szerinted mindenki ízléstelen?“ Megitta a rumot. „Igen. Igazad van. Az egész emberiség ízléstelen. Mi is.“ Leni kenyeret szelt, rózsaszín kosárkába tette, és a minden este Pravdát olvasó és virslit vacsorázó Gedeon elé helyezte, jó étvágyat kívánva a vendég tengődő magányának. A kenyérvágó kés a szervírasztalon maradt. Az Öreg arra gondolt, hogy megmarkolja és Noéba döfi. Leni újra öntött, zsebéből elővette a tintaceruzát, és a hűtőkirakat tetején porosodó Hlas ľudu szélére újabb csíkot húzott. „Nem, mégsem öllek meg. Mi értelme lenne? Ugyanaz a sors vár rád is, ami rám. Ismerd meg az öregség kínjait. Hagylak szenvedni, Noé, hogy ne éretlenül ízléstelen- kedj a halállal. Kellett ez nekem? Leni leült melléd, boldogan mosolyogtok egymásra. Noé! Noé barátom! Testvérként mondom, változtass a mosolyodon, mielőtt Leni észrevenné, hogy csak a nőstényt keresed benne, az örök Évát, mert szeretnéd, ha te lennél Adám, aki elsőként ízleli meg a paradicsombeli mámort. Sok sikert, Noé, te kis huligán.“ A szenesek berúgva dülöngéltek ki a kocsmaajtón. Az egyiknek ellopták a biciklijét, kollégái nagyokat nevettek rajta. Sárközi Bözsi, a kis cigányszajha, egy, a cukorgyárban dolgozó cseh fiatalemberbe karolva, éppen akkor lépett ki az éjszakába, mikor a sovány szobafestő egy neonoszlop tövében rókázva Gedeon eszmefuttatásait hallgatta. Kecem részeg volt, a kulcsaival dobálódzott, nagyon szerette volna, ha akad egy férfi, aki éjszaka ágyba viszi, de mivel senkinek sem kellett cseresznyepálikától bűzlő szerelme, elbőgte magát, és átkozta a sorsát. Az asztalokon füstölgő hamutálcák, piszkos poharak, sörlé, számolócédulák. A söntés üres volt, csak Leni mosta a poharakat, az öreg napi rumadagjának utolsó cseppjeit öntötte magába. Noé az asztalra rakta lúdtalpas lábát, s vékony karimájú szemüvege alól mohón leste a lány minden mozdulatát. Rágyújtott, s észrevette az öreget. — Hé fater, záróra! — kiáltotta neki. — Tudom, Noé. Lenikét várom — mondta halkan. Érezte, hogy berúgott. A lányból hangos nevetés tört elő. Az Öreget elborították a nyerítés hullámai. A hahotába belekeveredtek Noé szavai: hülye vagy, Öreg, hülye ... hülye ... hülye ... Érezte, hogy veszve minden. Harcolni nem volt ereje. Szomorúan lesütötte a szemét, és kiballagott az utcára. Hallotta még, hogy Leni becsukta mögötte az ajtót. Leült a kocsma előtti padra, s várt, nagyon sokáig várt. Részeg fejjel az egyik emlékmű talapzatát fekvő keresztnek nézte, az akácvirágokat hógolyónak, az előtte elsuhanó autókat Noé bárkájának. Szeretett volna felkéredzkedni az egyikre, hogy elutazzon valahová. Csak Noé tudja, hová. „Egyébként mindegy, hová. El innét, el oda, ahol emberek élnek, ahol megbecsülik az öreget. Főleg a gyermekei, a felesége meg a sógornője. Igen, a sógornőm, a Piszike. A férje, az öreg Schleimann, Dunaszerdahely legjobb cukrásza, a kelleténél hamarabb tömte magába a cukorbajt, és Piszikét magára hagyta. Ám egyedülléte nem volt egyenlő a magánnyal, mert a drága jó húgocskája, az én rég volt kedves feleségem maga mellé vette. A nap nagyobbik részében együtt voltak, s egyikük sem tudott
