Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - HAGYOMÁNY - Szatmári István: Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós

nak a magyar nyelvtan megírására vonatkozó afféle „fogadásáról“, mint amit szótárával kapcsolatban emlegettünk, nem tudunk, mégis úgy gondolom, hogy ez is természetes folyománya volt addigi munkálkodásának. A tanulóévek Győrben, Debrecenben; a Károli Gáspár körében, Göncön eltöltött idő; a kassai házitanítóskodás; majd a Németországban folytatott tanulmányok mind-mind közelebb viszik ahhoz az elhatározáshoz, hogy a fordítás és a tanítás (továbbá tanulás) megkönnyítése végett megszerkessze a latin-magyar és a magyar-latin szótárt, és megalkossa a nyelvünk szerkezetét számba vevő s a használatát bizonyos szabályokba rögzítő nyelvtant. A szótárak elkészülte után nyilván a zsoltárok fordítása és Károli bibliájának „egyengetése“ közben

— hisz mindkettő jobbára nyelvtani, összehasonlító nyelvtani feladat! — érik meg benne véglegesen a nyelvtanírás gondolatának valóra váltása. Természetesen csak ösztönözhették a humanista latin, héber nyelvtanokon kívül az akkoriban már közkézen forgó német grammatikai munkák (A. Ölinger, L. Albertus, I. Clajus stb.) és Ramus latin, majd francia nyelvtana stb. Ez utóbbiak a nemzeti önérzetét is megmozgathatták. Ilyenformán Móric hesseni tartománygrőfnak a magyar nyelvtan megírására való felszólítása és pártfogása — egyébként neki ajánlja munkáját — sokkal inkább az anyagi lehetőséget adta meg, mint az eszmét és indíttatást.

Ezúttal nincs mód rá — és nem is volna célszerű —, hogy (akár csak fő vonásaiban) ismertessem ennek a nyelvtannak a fölépítését, és hogy értékeljük az egyes részeit, stb. Azt azonban engedjék meg, hogy valamelyest rámutassak, milyen Szenczi Molnár Albert nyelvének hangállapota mai irodalmi és köznyelvünkhöz viszonyítva (arra is kitérve, hogy mit javított e tekintetben a Károli-biblián). Ezzel nemcsak irodalmi nyelvünk kialakításában betöltött szerepét szeretném egy nem lényegtelen oldalról kissé megvilágítani, hanem alkalmat kívánnék adni arra is, hogy a jelen levő szenciek egybevethessék mai nyelvjárásunkkal az említendő hangtani jelenségeket, illetőleg az egyes szavakat, és hogy maguk mérlegeljék, milyen nagy utat tett meg e tekintetben falujuk szülötte a ma felé.

Már elöljáróban leszögezhetjük: Szenczi Molnár nyelvének hangállapota nagyon közel áll mai irodalmi és köznyelvünk hangállapotához. Szinte elenyésző azoknak a jelenségeknek a száma, amelyek eltérést — de csak kisebbfajta eltérést — mutatnak. Még hozzá ezek is csökkennek a szótárakhoz és a zsoltárfordításhoz képest a nyelvtanban s még inkább Kálvin Institutio]ának később megjelent fordításában.

Lássunk néhány jelenséget közelebbről! Szenczi Molnár nyelvében a mai irodalmi és köznyelvi e (ill. e) hangok helyén mutatkozó ö-zésben találjuk — érthető okokból — a viszonylag legnagyobb fokú eltérést. Ennek ellenére az ö-zés következetesen szintén igen kevés szóban mutatkozik. Hangsúlyos szótagban ő-zők például a következő szavak (a lelőhelyet itt nem közlöm; a szavakat mai helyesírással sorolom fel): bötű, jártkölt ember, röjteni, böcsületi, fölhőköt. Ingadoznak, hol ö-vel, hol e (e)-ve\ fordulnak elő például ezek: csemer ~ csömör, lednek ~ lödnök, söprű ~ megsepertem, periek ~ pörlök ~ perlök ~ pörlek, etlött. A fel igekötőnek — a praepositiók stb. között — említi Szenczi Molnár vagylagosan a föl változatát is; itteni példáiban — ezzel szemben — szinte a mai „stilisztikai szabályokénak megfelelően alkalmazza őket: felállók ~ fölnézök ~ fölmegyek, más műveiben azonban szinte kivétel nélkül az ó'-s változattal találkoztam. Szerepelnek viszont olyan szavak e-vel, amelyek a mai köziiyelvben gyakran ö-vel hangzanak: csendesz, setéiül, hátmege stb. A hangsúlytalan szótagokban az előbbiekhez hasonló mértékű az ö-zés. — Szenczi Molnár nyelvének ez a meglehetősen gyenge fokú és következetlen ö-zése minden valószínűség szerint anyanyelvjárásának az öröksége.

Annak ellenére, hogy Szenczi Molnár vándorlásai közben találkozhatott egy másik fontos jelenséggel: az í-zéssel, ez szinte semmi nyomot nem hagyott nyelvében. A dicsér egyszer í-vel fordul elő, valószínű, hogy az zféZ-lel együtt — amely általában szintén é-ző a második szótagjában, de í-vel találjuk az Institutio-ban — az alkalmi hasonulásos z-zés példája. Egyedül a harmadik személyű birtokos személyrag é-je helyén — igaz, hogy következetlenül — szerepel i az esetek kisebb részében (pl. ele- fiben épülésit, itiletit). Sőt”néhány mai í (i)-zö szót is é-vel használ Szenczi Molnár: szeléd, tekénts, annyéval és az -it képzős igék egy része).

Lássunk egy mássalhangzós jelenséget is! A nyelvtan II. fejezetében a kiejtés szerinti helyesírási elv igazolására Szenczi Molnár az élő szót hozza példának, s mindjárt utána teszi: „nem éllő“. Később megjegyzi, hogy az -s végű melléknevek a módhatá