Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - HAGYOMÁNY - Szatmári István: Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós
rozói -an, -en, -on rag előtt az -s végződést megkettőzik. Az előbbi szabályfélét részben, az utóbbit teljes egészében érvényesíti a gyakorlatban, s megkettőzve használ más, intervokális helyzetben levő mássalhangzókat is. Példák: sebessen, mellyeket, hamissan, vélle, pállyát fút, annakutánna, sőt: olly hirtelen, mellyben, de: ö tőle is. (Vajon hogy hangzanak a felsorolt példák a mai szenei nyelvjárásban?) Nem tudjuk megállapítani, hogy Szenczi Molnár mit változtatott saját nyelvén az akkori „norma“ érdekében, mert korai és nagyarányú vándorlásai miatt még csak ki sem következtethetjük azt a nyelvállapotot, amelynek a birtokában hozzákezdett művei megírásához. A hangtan tekintetében arra a kérdésre sem felelhetünk, hogy követte-e a saját szabályait, mert ilyeneket nyelvtanában valójában nem ad. Azt azonban minden kétséget kizáróan leszögezhetjük, hogy nyelve a hangtan terén igen közel áll mai irodalmi és köznyelvünkhöz, s ez a tény — ha tekintetbe vesszük munkáinak rendkívüli hatását — már eleve amellett szól, hogy nem kis része lehetett irodalmi és köznyelvünk kialakításában. Most pedig mintegy ellenőrzésül — a szencieknek pedig érdekességként és talán tanulságként is — néhány mondatban mutassunk rá arra, hogy mit változtatott Szenczi Molnár a Károli-biblián, amikor „megjobbítva“ 1608-ban kiadta. Nyelvtudósoknak, íróknak, költőknek ugyanis az efféle munkái — vagyis az olyan munkák, amelyekben saját írásukat vagy más szerző szövegét átjavítják, kiigazítják, korrigálják stb. — roppant jelentősek a stilisztika, a nyelvművelés és az irodalmi nyelv története számára. Az eredeti megfogalmazású szövegek tudniillik általában többé-kevésbé spontán megnyilatkozásai a szerzőnek. A nyelvtanok már a nyelvhasználat tudatos mérlegelését, sőt az illető szerzőtől elfogadott változat vagy változatok rögzítését jelentik, de — nem a közvetlen nyelvhasználat közben, hanem egy nyelv szabályainak a megállapítása érdekében, tehát mintegy elvonatkoztatva a közvetlen nyelvhasználattól. Az ilyen javításokban, korrigálásokban viszont a spontán és a tudatos elem párosul, pontosabban: a tudatosság érvényesül a spontán nyelvhasználat közben. Ilyenformán hűségesebben tükrözi az illető szerzőnek, sőt — bizonyos korlátokkal — a kornak a fegyelmezett, az írott nyelv és az — alakuló — irodalmi nyelv normáit is figyelembe vevő valóságos nyelvhasználatát. Szenczi Molnár Albertnak a Károli-biblián végzett javításai, változtatásai tehát — még ha tekintetbe is vesszük, hogy nagyon tiszteletben tartotta Károli szövegét, hogy rövid idő állt rendelkezésére stb. — arról fognak vallani többek között, hogy egyrészt a szöveg „megjobbító"-ja tartotta-e magát a saját szabályaihoz, normáihoz, gyakorlatához; másrészt hogy „a ma irányában“ javított-e. A hangtan területén például a fentebb érintett ö-zéssel kapcsolatban a következőket találjuk (10—12 lapnyi összehasonlított szövegben). Szenczi Molnár az ö-t e (él-ve javítja (szintén mai helyesírással): dicseködünk, elröjtött (csak az első ö-t), gyiile- közetünkben, szömünk, érötte. — A mai irodalmi és köznyelvi használattól eltérő ö-t viszont meghagy ezekben az esetekben: ött ,evett’, éröttem, éröttünk (egy ízben ezt a használatot kijavította; 1. fentebb). Én ide veszem a Pörölj, pörlőkkel szavakat is, mert a tiszántúliaknak — s így nekem is — csaknem olyan különös a perel helyetti pöröl, mint mondjuk az ember helyett embör, jóllehet a mai helyesírási szabályzat mindkét változatot megengedi. (Nyilván nem véletlen, hogy a XXXV. zsoltárban az 1607-es kiadásbeli szintén ö-ző Pörölj, pörlőimmel szavakat — még az 1648-i váradi kiadásban is ígyl — az 1697-i debreceni kiadásban már Perelj, perlőimmel alakban találjuk!) Szenczi Molnár ö > e változtatásai tehát kivétel nélkül a mai irodalmi és köznyelv felé mutatnak, de a meghagyott ö-k sem mondanak ellent a nyelvhasználatában tapasztalt ö-zésről kialakított képnek (1. fentebb; egyedül a rejt ige szerepel ő-vel a nyelvtanában, úgy látszik azonban, hogy ez — több más igével együtt — ingadozó volt). — Itt említem meg külön a meg jeredött szóalaknak megjörödött-re való javítását, amelyben az utóbbi változat ugyan nem egyezik meg a mai irodalmi nyelvi alakkal, de egyfelől szintén afelé mutat, másfelől jó példája Szenczi Molnár egységesítő tevékenységének, tudniillik néhány sorral feljebb Károli meg fürödött szavát is hasonlóan megförödött-re változtatta. Más, kisebb számban jelentkező magánhangzó-változtatásai is hasonlókról tanúskodnak (az első mindig a Károlinál, a második a Szenczi Molnárnál található alakváltozat): haragodgyék : haragudgyék, hajiokunk : hajlékunk (az 1607-i zsoltárfordításban is: hajlékunknak!)-, ajándok: ajándék (még kétszer Károlinál ugyanígy s Szenczinél szin
