Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - HAGYOMÁNY - Szatmári István: Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós

Szatmári István

(Elhangzott Szencen, 1971. április 3-án, a VI. Szenczi Molnár Albert Napok alkalmából)

A más emléknapokhoz hasonlóan — örvendetesen — hagyományossá váló Szenczi Molnár Albert Napokon ezúttal a névadóra mint nyelvtudósra emlékezünk. Szenczi Molnár Albertban olyan, korának igen sokoldalú és igen rokonszenves egyéniségét ünnepeljük, akire méltán büszke lehet nemcsak szép szülővárosa, Szene — pontosabban Szőne —, hanem az egész magyarság, sőt az egész emberiség.

Mely vonások teszik csaknem 400 év távolából is rokonszenvessé és jelentőssé alakját? Ogy gondolom — és itt tessék megengedni, hogy egy kissé szubjektív legyek —, mindenekelőtt az ősök, a múlt, a szülőföld, a család iránt érzett szeretete. 1604-ben megjelent Magyar-latin szótárának előszavában nem kis büszkeséggel mondja el, hogy ősei a székelyek nemzetségéből származtak, akik tisztább magyar nyelvvel dicsekedhetnek („qui linguam Hungaricam penes /e effe gloriantur“), és hogy a család egyik tagja Hunyadi Mátyás katonája volt. — Szó esik ugyanitt Mátyusföldéről, a Duna mellett felállított malomról, amelyről a család a „Molnár“ nevet kapta, és amely őseit Szene egyik gazdag családjává tette. — És lehet-e megindultság nélkül olvasni 1610- ben kiadott magyar nyelvtanának példamondatait, amelyekben szinte feltárul előttünk az itthon töltött élete; a helyhatározós vonzatokat tárgyaló részben ilyenekkel találkozunk: „Szentzen lettem ez világra“, Pojonba megyec", „Gyoerre vei Gyoerbe kéj3üloec", „Debrecenben tanult", „C aj sára ment", „Goentzoen neveltetett jel", „Budában vei Budán laknac“, „Colojvárban J3ületett..." (Novae Grammaticae Ungaricae ... Libri duó ... 190—1).

De nem mutat mást naplója, levelezése sem. Akár pénzbeli segítséget kér az otthoniakból (mert a nincstelenség napjai sokszor elkövetkeznek vándorlásai közben), akár beszámol eredményeiről, életfolyásáről, tapasztalatairól, terveiről, szűkebb pátriája — szavakban is kifejezve, vagy csak rejtetten, mintegy a gondolatai mögött — mindig ott van szinte minden megnyilatkozásában.

Csak így érthetjük meg, hogy a szenciek — a város vezetői és a rokonok, ismerősök — meg-megújuló leveleikben hívják és állandóan várják haza. És most menjünk vissza a XVII. század elejére, idézzük az akkori Szene (és környéke) körülményeit, hangulatát:

Asztalos András, nagyszombati polgár 1609. aug. 4-én ezt írja Szenczi Molnárnak:

„... Kegyelmed távollétében is nemzetségének és szerelmes hazájának hogy örömest szolgál. De úgy tetszik ennékem, hogy mindenni sok munkája és szolgálatja után is Kegyelmednek nagyobb kedvessége, becsiileti lenne, ha személy szerént is az mi megfogyatkozott és sok nyomorúságban forgott országunknak fiainak az Istennek tiszta anyaszentegyházában szolgálna Kegyelmed... minden rendek, főemberek és közönségesek, iffjak és öregek nagy ajtatossággal emlegetik és sziivek szerént várják Kegyelmedet."

(Szenczi Molnár Albert naplója, levelezése és irományai. Jegyzetekkel ellátva kiadta: Dézsi Lajos. Budapest, 1898. 318.)

És lássuk, mit írt a szenei bíró és a városi tanács a következő év elején, 1610. február 5-én:

„Az Atya istentől, ő szent fölségitől kevanjuk Kegyelmednek ez uj esztendőben minden lelki és testi sok áldást, az mellett szolgálatunkat is ajánljuk Kegyelmednek, mint fiunknak.

Ezért akarónk Kegyelmedet megtalálnunk levelönk által, miért hogy Kegyelmed sok időtől fogva kezinkben nem jött, nem tudjuk, ha él-e Kegyelmed és jó egiszsigben volna Kegyelmed, vagy nem, azért ha il Kegyelmed az világon és jó egiszsigben vagyon Kegyelmed, kit nem is kételkedőnk, csudálatos, hogy Kegyelmed enni időtől fogva nem jött kezinkben.

Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós