Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - HAGYOMÁNY - Szatmári István: Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós

Azért ha az ur Isten élteti Kegyelmedet és ez világon vagyon Kegyelmed, kérjük mint jóakaró fiunkat, szomszéd barátunknak fiát, hogy Kegyelmed jöjen hazádban, úgy mint városodban, kit hálálhatnánk, hogy az ur Isten hozná Kegyelmedet közink- ben. Bizonyára szívónk szerint akarnánk az Kegyelmed atyafiaival egyetemben látni Kegyelmed jövetelit. Ne nézze Kegyelmed az mi hálaadatlan voltunkat, hogy semmi segítsiggel nem voltunk az Kegyelmed oda liteliben: tulajdonítsa Kegyelmed néminemű részit az sok háborúságnak és sok visszavoniásnak, az ki itt köztönk volt, tudjuk hallotta is Kegyelmed oda az mi országunkban lőtt háborúságokat, ki miatt csak Isten tudja, ki, mint és hogy maradott az sok bujdossásban az sok ellensig között. Azért, Istennek hála, mostan azok mind megszöntenek és az ur Isten békessiget adott, Kegyelmed bízvást jöhet közinkben, mert az ur Isten békessigben tart benőnket, kit ha megcselekszik Kegyelmed kérisönkre, meglátja Kegyelmed, hogy mi is városostul hálaadatlanok nem leszönk Kegyelmednek és örömest is látjuk Kegyelmedet. Kegyelmedtől, mint fiunktul erre az mi levelűnkre választ várunk. Az mellett Istennek ő szent jölsigének oltalma alá ajánljuk Kegyelmedt.

Költ Szempczen die 5. Februarii, anno 1610.

Kegyelmednek örömest szolgálnak

mi szempci bíró és az égisz tanács.

P. S. lm Kegyelmednek elsőben városastul ött aranyat köldönk, kit Kegyelmed jó neven vegyen. Ha az ur Isten Kegyelmedet közinkben hozza, többel akarunk Kegyelmed lenni, az város is naprul napra jobban megépül.

Külczim: Erudito ac ornatissimo viro, domino Alberto Molnár Szempcino, nunc Marpurgumio studia agenti et commoranti, domino et conterraneo nobis observando. Marpurgumium.

Molnár jegyzete: Sunt reditae 5. April. 1610.“

(Ugyanott 334—5.)

Végül, úgy gondolom, nem túlzók, ha azt mondom: igaz, hogy — a tanulni, tudni vágyástól is hajtva — Szenczi Molnár Albert egyetemi tanulmányai alatt és után hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott Németország egyetemi városaiban (Drezda, Wittenberg, Heidelberg, Strasbourg, Altdorf, Nürnberg, Marburg stb.); többször megfordult Svájcban; bejárta Olaszországot; itthon munkálkodott Rohoncon, Komáromban — majd újabb kilenc évi németországi tartózkodás után — Kassán és Kolozsvárt, de — népi nyelven szólva — az tartotta benne a lelket, hogy ott volt Szene, szülővárosa, szű- kebb és tágabb pátriája, amelynek az érdekében dolgozott: tanult, írt, könyveket jelentetett meg stb., és amely törődött vele, amely mindig hívta és hazavárta.

Ezúttal nem részletezhetem Szenczi Molnár Albert egyéb rokonszenves emberi vonásait, most már csak felsorolom a legfontosabbakat: az előbbiből, a szülőföld iránti szeretetéből egyenesen következik, hogy minden tettével népét, nemzetét akarta segíteni, mindenekelőtt műveltté tenni. Azt írja például az 1607-ben először és azóta máig számos kiadásban megjelent református énekeskönyvnek, a „zsoltár“-nak az elöljáróbeszédében, hogy nem a „gazdagító tudományokot“ kívánja követni, hanem „az ollyakat, amellyekkel legtöbbeknek használhat az mi nyomorgó hazánkban“. Ezért dolgozza fel — Európában az elsők között — egész nyelvünket tudományosan: a szókincset szótáraiban; a hang-, alak- és mondattani jelenségeket kora legmagasabb színvonalán álló nyelvtanában; ezért adja ki a „meg jobbít ott“ Károli-bibliát; ezért fordítja le költői ihletettséggel a zsoltárokat; ezért teremti meg a magyar teológiai—filozófiai műnyelvet Kálvin Institutiojának a magyarra való átültetésével... És még sorolhatnám tovább! Hogy mindez mennyire így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy saját kora is így látta. A már említett Asztalos András nagyszombati polgár ezt írta neki 1609. nov. 28-án: ,

„Én ennekelőtte is intettem Kegyelmedet, hogy hazájárul ne felettkeznék Kegyelmed, hanem az urnák nevének tisztességére szolgálna nemzetének Kegyelmed. Bizonyára nincs panasz Kegyelmedre, mindazonáltal, mert távullétében többet szolgált Kegyelmed az mi nemzetönknek, honnem mint némellyek jelenlétekben meni hasznot tettek az ecclesiában."

(Ugyanott 329—30.)