Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Rákos Péter: A fiatal Németh László
Németh László hetvenéves Mikor Németh László évekkel ezelőtt nálunk (a főiskolások abarai táborában) járt, azzal a lehangoló élménnyel tért haza, hogy a csehszlovákiai magyar fiatalok a nevét ismerik, de műveit alig. Csalódva kellett tapasztalnia, hogy még a legtájékozottabbakban is csak egy felületes Németh László kép: a népi írók „teoretikánusának“ s egy sajátos „magyarság-elmélet“ megkovácsolójának a képe él. S mi akkor s azóta sem tettük fel magunknak a kérdést, hogy — azon a sajnálatos tényen kívül, hogy nálunk valóban kevesen olvassák Németh Lászlót — vajon kinek (kiknek) köszönhető ez az elnagyjázott portré? Hogy vajon a népiség (magyarság) s az emberiség, a XX. század s az ötezer éves emberi civilizáció távlataiban gondolkodó és alkotó filozófusból és íróból nem csak a népit s a magyarmentőt látták-e meg és népszerűsítették íróink s magyar-szakos tanáraink is? — Mi, az író 70. születésnapján az analitikus (főleg nagy regényeiben), a magyarság sorskérdéseivel vívódó (főleg drámáiban) és szintetikus (főleg irodalmi s filozófiai, előre-hátra hatalmas távlatokat nyitó tanulmányaiban), a teljes Németh Lászlót, a egyetemes emberi létezés és kultúra „Vesta-őrét“ szeretnénk köszönteni és népszerűsíteni az alábbi írásokkal. (t) Nagy kár, hogy mind ez ideig nincs kidolgozva az évfordulók elmélete. Ha valaki vállalkozna rá, meggyőződésem szerint hamarosan eljutna a paradox felismerésig, hogy terjedelmes méltatásokat csak a huszadik, harmincadik születésnapok alkalmával érdemes írni: mikor még ünnep kell a méltatáshoz, külön naptári alkalom az elmélyedéshez. De mi az, amit még Németh Lászlóhoz mint témához hozzá lehet tenni, mi az, aminek elmondásával az irodalomtörténetnek és a kritikának idáig kell, szábad vagy lehet várnia? Egy ilyen rangú írót talán már csak három szóval kellene — s bizonyára elegendő is volna — hetvenedik születésenapján köszönteni. „Gratulálunk Németh Lászlónak.“ Érthet ennyiből, akinek a magyar irodalomhoz köze van. Dehát hozzátartozik az ember s következésképpen az irodalom természetéhez, hogy nem szívesen indul üres kézzel gratulálni, körülnézeget elébb virágcsokrot vagy ötletet keresgélve. így jutottam a gondolatra, hogy elidőzzem kissé a jubiláló író még nem nagyon régen kiadott Kiadatlan tanulmányok-)ánál. Pontosabban a Kiadatlan tanulmányok két kötete közül az elsőre gondolok ezúttal, a fiatal Németh László tanulmányaira; azt hiszem, különösen az én nemzedéktársaim számára ez a nehezebben hozzáférhető fele az izgalmasabb olvasmány. Hogy is ne: ezek azok az írások, melyeknek annak idején eszmélkedni kezdő kortársa voltam, bennem a gimnazista korombeli emlék, amint apám az asztalt körülülő családnak felolvassa a Hídból egy Németh László írás néhány passzusát. Semmiféle előzmény, semmilyen eleve adott affinitás nem teszi különösebben fogékonnyá a Németh László-i szellemiségre; vonzalmát nyilván csak az táplálja, hogy bármiről szól ez az író, súlyos és fénylő gondolatokkal kínál. Az eredendő élmény és a Kiadatlan tanulmányok mai kézbevétele között olvasmányaimban persze ott A minőség forradalma, a Sajködi esték, ott Az utolsó kísérlet, a Gyász, a Bűn, az Iszony, az Égető Eszter, ott a Húsz János és a Galilei, a II. József és a Széchenyi, Az áruló és A két Bolyai, tanulmányok, drámák és regények hosszú sora, az egész oeuvre. Azt lehetne mondani, minek egy Rákos Péter a fiatal Németh László
