Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Rákos Péter: A fiatal Németh László

írónak ennél több, ezt már akár el is ajándékozhatná: ekkora bőségből jut is, marad is. Ügy látszik azonban, minél gazdagabb egy életmű, annál telhetetlenebb, s annál kevésbé ismeri és tűri a feleslegest. Eszünkbe jut, amit Németh László egyik tanulmányában Adyről írt le: „Ez a mű semmit sem mond ki kétszer... Egy székesegyháznak lehetnek jobban-rosszabban kijaragott szobrai; nem lehet leverni párkányaikról őket. Mindegyik mond valamit s együtt mondják ki a templomot.“ A Kiadatlan tanulmányokat lapozgatva ámulva észleljük, hogy kezdettől fogva nem volt felesleges tanulmánya, nélkülözhető müve, nincs talán egyetlenegy olyan írása sem, amely ne tartalmazna valami másutt ki nem mondottat vagy nem így kimondottat. Ö sem mond semmit kétszer. Másrészt azonban, s voltaképpen ide akartam kilyukadni, annyira egy darabból van faragva ez az életmű, olyan vas következetességgel konvergál néhány fő gondhoz, néhány alapvető gondolathoz, hogy a harmincas években írt Németh-tanulmányok már csaknem maradéktalanul kifejezik a kibontakozóban levő életmű összes lényeges jegyét.

Mi az hát, amit Németh Lászlóból már ezek a korai írások is félreérthetetlenül kinyilatkoztatnak? Az első kötet első tanulmányából, a huszonöt éves Németh László Az Ady-vers genezise című írásából már valósággal kikiabál a máig érvényes önmeghatározás: „Nem ismerem el a demarkációs vonalat biológiai és az emberrel foglalkozó humanista tudományok közt. Fejlődésem véletlen szeszélye két különböző birodalom földjében vetette szét lábamat. Magam is meghökkenten vettem észre, hogy a látszólagos széttagoltság híddá tett a szemléletek két külön világa közt; irodalmár hajlam és orvosi szakképzettség dolgoznak össze bennem, hogy a művészi alkotás bozótját az alkattan fényességével átvilágítsam.“ (10. 1.). A „két kultúra“, a természettudományos és a humán műveltség egyeztetésének vagy talán egybeötvözésének a dilemmája C. P. Snow angol tudós drámai problémafelvetése és F. R. Leavis irodalomkritikus ingerült replikája nyomán a hatvanas évek elején befutotta az egész világot, de ha az eredményt nézzük, a két pólus nemhogy egymáshoz édesedett volna valamelyest, hanem ellenkezőleg: még tudatosabban kiélezve kerültek szembe egymással. Magyar írók hangja nem hallatszik messzire, azt azonban állítom, hogy Németh László művei fontos tanulsággal szolgálhatnának egy ilyen eszmecserében. S mi ez a tanulság? Intellektus és ösztön, vagy némileg talán leszűkítve: ráció és emóció s némileg áttételesen: logikum és esztétikum, általánosító tudomány és az egyedi dolgok anyagvilágába ágyazott művészet spontán, mesterkéletlen egysége. Forgassuk az Iszonyt, a Gyászt-. mennyi szövevényes, kaotikus, rezzenésnyien finom tudatalatti történést emel az értelem fényébe, rendszerez és absztrahál. Ö az, aki úgy tud értekezni a biológiai, az állati létben gyökerező emberségről, hogy egy lélegzetvétellel jogaiba is iktatja, meg is szabja az útját. S másfelől vegyük a Kiadatlan tanulmányokat: ezek aztán igazán elméleti fogantatásúak és rendeltetésűek, de mennyi tapintható, ízlelhető, érzékeinkkel birtokbavehető élet pezseg a mondatokban, melyekben megvalósítja az esszé célját: a gondolatot! Stílusművészetének, azt hiszom, itt a titka: nem csupán a nyelvvel való bánnitudásnak köszönheti, hanem a vérévé vált, remek meglátásokra és felismerésekre képesítő szemléleti módnak. (Amúgyis régi igazság: az tud jól írni, aki jól tud gondolkozni.)

Ha a Kiadatlan tanulmányok első kötetének csak az irodalmi vonatkozású darabjait nézem, az is meggyőzhet bárkit a fentebb mondottakról. A harmincéves Németh László

— már a harmincéves is! — mint kritikus olyan formulákba tudta sűríteni észrevételeit, melyeket ma is minden módosítás nélkül hasznosíthatunk. Mennyi lelkiismeretes és alapos Móricz-kutatás konklúzióját előlegezi egyetlen mondatával az Esőleső társaságról szóló bírálata végén: „Móricz Zsigmond annak a húsos, fülledt magyar boldogságnak harangoz be, amelyet senki sem értett és méltányolt annyira mint ő" (88. 1.). Ki ne 'méltányolná azt az aforizma-szerűen tömör, a lényeget megragadó jellemzést Eötvösről, hogy „nagy írónak indult, s mi lett belőle — egy nagy ölelés, mely egy nemzetet próbál kivételes szívéhez közelebb emelni" (475. 1.). Ifjúkori szívügyem Karácsony Benő Pjotruskája; most a Kiadatlan tanulmányoktól örömmel fogadom ellenőrzésül és igazolásul, hogy jóllehet, mint utóbb magam is éreztem, ez a könyv „nagyszerű víllózás, de nem igazi fény", hogy Karácsony Benő „mintha csak díszítené a tárgyát s nem egészeben vetné ki", mindazonáltal a Pjotruská „nemcsak az orosz regény külsőségeit, de sajátos hangulatát, életérzését lobbantotta ki magyar talajból" s hogy mégis „lekenyerezi az ember eszét és szívét" (120. 1.). Vagy hol volt még