Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai
Glatz mestertől azután megtanultam a „híí“ természtábrázolás „mesterségét“ abban az értelemben, ahogyan azt a nagybányaiak gondolták és tanították. A mester a valósághű arc- és aktrajzolás megszállottja volt, aki szívesen elgyönyörködött bozontos szakállú portréim meggyőző szénrajztechnikájában, és megkímélt attól, hogy rajzbakomra ülve átvegye szénrudamat, és belerajzoljon készülő „művembe“. Gyakran mondta: „Maga tud“ — és félrefordított fejjel nézegette rajzomat, legfeljebb néhány tőnuskülönbségre figyelmeztetve. Csakhamar azonban szűkké vált számomra a főiskola egyhangú műteremélete: többre vágytam. Pedig Glatz mester valóban jó művészpedagógus volt, persze akadémiai értelemben. Abban az időben ugyan az övé volt a leghalkabb csengésű művésznév a Főiskolán. Csók, Lipótújvári Stróbl Alajos, Réti, Vaszary — hogy csak a közismertebbeket említsem — messze túlszárnyalták mesterem iskolai hírnevét. Pedig lelkesíteni, a nagy múltbeli művészek iránt tiszteletre tanítani Glatz Oszkár tudott a legjobban. Semmilyen nagyképűséget nem tűrt, de elismeréssel adózott a tehetség iránt. Nem kívánom részletezni budapesti életemnek szigorlatra készüléssel, élménykereséssel és — nem utolsósorban — művészkedéssel töltött idejét. Az 1921—22-es tanév elmúlt, és 1922-ben államtudományi doktorrá avattak a budapesti egyetemen. Teljesítettem tehát a szüleimnek tett ígéretemet, de teljesítettem a magamnak tett fogadalmat is, és kitartó lelkesedéssel kerestem azt a művészeti — ismét festészeti — kifejezés! formát, amelyben önmagamat adjam a művészet eszközeivel. Mielőtt további életutamról írnék, meg kell említenem azt a kissé merész kísérletemet, amelyre mindig szívesen fogok emlékezni: 1922 tavaszán rendezték szokásos kiállításukat a Nemzeti Szalonban az egyesületbe tömörült „akvareli- és pasztellfestők“. A beküldési napon én is megjelentem, hogy beadjam — a vonatkozó előírásoktól eltérően — fekete alapra ragasztott, keret nélkül üveg alá helyezett két ceruzarajzomat. Pár perces vita után sikerült a művek átvételével foglalkozó mütárost rávennem, hogy vegye be rajzaimat. Biztosra vettem, hogy „kizsürizik“ őket. De nem így történt: mindkettőt feltűnő helyre akasztva bevették a kiállításra, és a Pesti Hírlap 1922. április 16-i számában, a kiállításról szóló kritika végén így ír rajzaimról: „Ruttkay György pedig kubista táncosai mellett egy új műfajt mutat be: a kör- kubizmust, két öklelő női aktot, félholdakból formálva. És ezt »Utközetnek« nevezi. (k. k. I.) Ezt az értelmetlen mondatot sem akkor, de azóta sem értettem meg. A szóban forgó kiállításon ugyanis — mint említettem — két régebbi rajzom, az Ütközet“ és a „Táncosnők“ szerepeltek. Talán humorból vagy csupán felületességből keverte rajzaim tárgyát és megoldását „címszintézisba“ a kritika?! Kassa, 1922 nyara A nyarat ismét Kassán, szüleimnél töltöttem. De mert őszre hosszabb tanulmányútra Berlinbe és Münchenbe készültem, két kassai művész társaságában kiállításon vettem részt a Múzeumban. G. Lázár Ilona szobrász és Kontuly Béla festőművész voltak kiállítótársaim. Kontulyhoz még diákköri kapcsolatok fűztek, bár ő — Záthureczky Ede hegedűművésszel, későbben a budapesti Zeneakadémia igazgatójával — pár osztállyal alattam járt gimnáziumba. Érdekes osztály volt az övék. Kontulyin kívül még két művészt adott az emberiségnek: Záthureczky Ede hegedűművészt és Jakoby Gyula — ma is Kassán élő — festőművészt. Záthureczkyről azért emlékezem vallomásaimnak ebben a részében, mert akkor festettem meg két portréját. Tudatomban mint alsógimnazista jelent meg először a pódiumon Edus, hogy egy iskolai ünnepély keretében fellépve arassa hegedűjével az első sikerét. Később nemcsak a kassai és budapesti zenekedvelő társadalomnak lett ismert alakja, hanem — mint Kassán lakó apjától hallottam — világszerte aratta sikereit hegedűjátékával. Hubay Jenőnek volt kedvelt tanítványa, aki még felnőtt korában is anyja zongorakíséretével tartotta hangversenyeit. Ezen a nyáron, amikor egy alkalommal Kontuly Bélával és Záthureczky Edével
