Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai

és fiatalabb tárlatlátogatők hosszan időztek rajzaim előtt, és még azok is, akiknek ezek újszerűsége szokatlanul idegen volt, vitatkoztak, kérdezősködtek törekvéseim lényegéről. Sőt megjelent a kiállításon Jozef Polák dr., a kassai múzeum akkori igazgatója is, és — német nyelven, mert magyarul akkor még nem tudott — hosszan elbeszélgettünk további művészi törekvéseimről. Végül arra kért, hogy ha lesznek újabb aktivista műveim, hozzam be azokat hozzá a múzeumba, mert szeretne belőlük venni. Kérését nemsokára teljesítettem is.

A Kassán töltött 1920-as év számomra — több szempontból — hasznos és eredményes volt. Kiállításom sikerültnek mondható, és az azon létesült kapcsolataim, beszélgetéseim komolyan tágították művészi látókörömet. Tekintettel pedig arra, hogy rövidesen abszolvált jogász leszek, mert mindig kellő időpontban tettem le vizsgáimat, egyre többet foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy a pesti jogi egyetemen teendő szigorlataim ideje alatt beiratkozom a Képzőművészeti Főiskolára is. Ott alapos „mesterségbeli“ tudást szerzek, amire — gondoltam — minden képzőművésznek szüksége van.

Dialektikus ellentétben, de lényegileg párhuzamosan haladó életcéljaim elérése érdekében úgy éreztem, hogy bár egyedüli hivatásom a művészet lesz, megélhetésemet — alkotói szabadságom megőrzése érdekében — más, gyakorlati foglalkozással kell biztosítanom. Hogy ne kényszerítsen semmilyen erő művészi elveim feladására, megalkuvásra. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha megélhetésem szerény emberi feltételeit gyakorlati pályán működve biztosítom, ha a „hivatás“ függetlenné válik a „foglalkozástól“.

Ennek a tervemnek megvalósítása érdekében 1921 szeptemberében ismét Budapestre költöztem, ahol szigorlataim letétele mellett felvételire jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolán. A felvételi vizsgát — magam előtt sem egészen megokolhatóan — Radnai Béla szobrásztanárnál tettem. Talán azért, mert még Kassán sikerült egy kályhásmestertől agyagot szereznem, amelyből — erősen Rodin hatása alatt — Ibsen valóban szuggesztív hatású portréját, egy „kiáltó“ (nyitott szájúj önarcképet és egyik volt osztálytársam arcmását mintáztam meg. Kisebb kompozíciókat is formáltam, melyek során azt állapítottam meg — talán Kassák levelére emlékezve —, hogy a szobor tömörebben képes a gondolatokat kifejezni, és még színtelensége dacára is meggyőzőbb hatású a festészet bármely formájánál.

Így történhetett, hogy amikor a felvételi vizsgán készített öreg férfifejet bíráló tanárom meglátta, nem akarta elhinni, hogy nem tanultam soha mintázni.

Budapest, 1921. szeptember.

Nagy lelkesedéssel indultam a szobrász osztályon, de csakhamar kedvemet szegte, hogy a már több éve ott dolgozó szobrász kollégák a „helyfoglaláskor“ teljesen kiszorítottak a modell közeléből, úgy hogy én csak „festői foltokat" láthattam formák helyett, s ha mintázni akartam, állványomat elhagyva a modellhez kellett mennem, hogy közelebbről szemlélhessem az ábrázolandó természetrészletet. Elkedvetlenedtem. De sorsom, ez a nagyszerű rendező, csakhamar megoldotta problémámat. Felsőbb rendeletre ugyanis minden elsőéves szobrásznövendéknek egy esztendeig valamelyik festőtanárnál kellett rajzolnia. így kerültem én is az Epreskert műtermeiből az Andrássy út 71. alatti központi épületbe, ahol Glatz Oszkár festőművész osztályában tanultam rajzolni.

Mielőtt a Glatz mesternél töltött idő eseményeiről — legalább pár sorban — megemlékeznék, úgy érzem, hogy indokolnom kell abbeli elhatározásomat, hogy sikeres kiállításaim és aktivista múltam ellenére — huszonegy éves koromban — főiskolai növendéknek iratkoztam be.

A kiállításokról írt és a művészekkel — magával Kassákkal is — folytatott beszélgetéseim során egyre világosabbá vált előttem a képzőművészet bármelyik ága útján való kifejezés lényege. Ahhoz — így gondoltam abban az időben —, hogy maradéktalanul kifejezhessem elképzeléseimet, a való világ minél teljesebb ismerete szükséges.

Máskülönben a sablonos formalizmus béklyóiba görnyed a művész. Mivel én csak fiatal gimnazista koromban tanultam rendszeresen Csordák Lajos kassai festőművésztől, az ábrázolás készsége nem fejlődhetett ki bennem olyan szintre, amilyenre szükségem volt ahhoz, hogy szabadon fejezzem ki önmagamat.