Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Ruttkay György: Egy aktivista festő vallomásai
csarnok két végének ormán száguldó diadalszekereket, hanem mert ugyanilyen, de méretben kisebb gömbbel borították be az ugyancsak vörös drapériával bevont diadaloszlop tetején fáklyát tartó Géniusz-szobrot is. Az Andrássy út mindkét oldalán, pár méter magas vörös oszlopokon, az eszme harcosainak hatalmas méretű gipsz mellszobrai tették monumentálissá ezt az útvonalat. Ugyancsak beborították a Körönd bronzszobrait is. Talán leghatalmasabb a budai alagút bejáratának oldalain elhelyezett, többszörös életnagyságú két gipszszobor volt. Az egyik Bíró Mihály — a Népszava címlapjáról ismert — Kalapácsos embere, míg a másik oldalon — az előbbivel azonos méretű — Munkást ábrázoló gipsz szoboróriás volt. — Az Országház előtt is egy Munkás szobra hangolta „proletárforradalmivá“ az angolgót stílusban tartott, romantikus szellemet sugárzó épületet. Az Erzsébet-hld budai oldalán, a hídfővel szemben egy hatalmas méretű Uitz Béla alkotta festmény, a Vörös katonák, előre! ragadta meg az ünneplőket... Régen volt, és ezért nem emlékszem mindenre, sőt megtörténhet, hogy leírásaim nem is pontosak. Hiszen azóta már többször változtattam lakhelyet, és — éppen témájuk miatt — elkallódtak a feljegyzéseim is. Mégis szólnom kellett az 1919-es május elsejéről, mert ünneplésére monumentális alkotások készültek, amelyeket művészek álmodtak meg és foripáltak valósággá, gyakran olyanok részvételével, akik mind kifejezőeszközeik, mind felfogásuk tekintetében nem teljesen egyeztek alkotótársaikkal. Kassa, 1920 telén Amikor kipihentem az otthontól távol töltött idő fáradalmait, siettem a magam módján bekapcsolódni a város kulturális életébe. Ebbeli törekvésemet Kassán élő ifjúkori barátaim és mindazok az idősebbek is szívesen támogatták, akik az évtizedek óta a városban lakó szüléimét és engem is diákkoromtól ismertek. Voltak az Autonom Kör tagjai között régi tanáraim is, akik nagy szeretettel ösztönöztek arra, hogy művészi és „bontakozó“ írói tehetségemet a köz javára hasznosítsam. Kétéves újabb kassai tartózkodásomnak értelmet adott az a körülmény is, hogy még katonai — és ezen belül harctéri — szolgálatom ideje alatt beiratkoztam a kassai jogakadémiára, ahova pesti tartózkodásom ideje alatt „előrelátó“ atyám folyamatosan beíratott, mert nem akarta, hogy addig már letett jogi vizsgáim kárba vesszenek abban az esetben, ha műegyetemi vállalkozásom nem sikerül. Amikor 1919 decemberében hazajöttem, tulajdonképpen már másodéves jogász voltam, és letehettem a második alapvizsgát. Erről azért írok részletesebben, mert későbbi életemben éppen az Így megszerzett jogi diplomám biztosította szerény jövedelmem mellett azt, hogy művészi hivatásomnak élhessek. Az Autonom Kör vezetősége 1920 telén arra kért, hogy tartsak a szomszéd vármegyei származású Szinyei Merse Pál festőművészről színes műnyomatok bemutatásával kísért előadást. A művészt ugyanis Kassán jól ismerték, mert mint Sáros megyei földbirtokosnak és egy ideig országgyűlési képviselőnek, kiterjedt rokoni és ismeretségi köre élt Kassán. Szívesen vállaltam ezt az előadást, mert szerettem a „büszke“ magyar festő művészetét. Előadásom megtartása után az volt a benyomásom, hogy az érdeklődés, amit a közönség tanúsított, nem a személyemnek, hanem Szinyeinek szólt. Ez megnyugtatott, és egyben arra ösztönzött, hogy újabb — ezúttal magam választotta témájú — előadást tartsak az avantgardista művészetről, ugyancsak reprodukciókkal kísérten, amelyek ugyan nem voltak színesek, de a célnak megfeleltek. Ennek az előadásnak —érthetően — koránt sem volt olyan sikere, mint az előbbinek, de ez — felfogásom szerint — nem is volt fontos. Fő, hogy felkeltettem a figyelmet a világszerte forrongó művészet iránt, és ettől kezdve gyakran rögtönöztünk fiatal barátaimmal olyan vitákat a Körben, amelynek néha egészen lényegbevágó kérdéseket tisztáztak. Ezt a célt kívántam szolgálni azzal az újságcikkemmel is, amely a Kassán megjelenő Esti Újság 1920. évi egyik februári számában jelent meg Néhány szó az új festészet érdekében címmel.
