Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Lazar, B. F.: Árnyak Háza
Amint ezt Terka észrevette, elkezdett minket külön méricskélni. A nagyobb mérlegen engem, a kisebbiken a fejecskémet. Eljött a nap, amikor a fejecském már hét és fél kilót nyomott. Terka rámszólt: — Tartsd egyenesen! S amint elfeledkeztem a figyelmeztetésről, pofoncsapott. — Egyenesen tartsd! Eleinte — a korom feljogosított rá — nagyon csintalan voltam, s szerettem úgy pihenni, hogy a fejecskémet hol az egyik, hol a másik vállamra fektettem. Amikor Terka ezen kapott, hosszú pálcával végigvert a fejemen. Mivel sohasem tudtam előle idejében elszökni, így nem is nagyon erőlködtem. Alázatosan fogadtam a büntetést, és nem haragudtam. Akkor már mindent értettem — csak utána kissé elszomorodtam. — Egyenesen kell tartanod a fejecskédet! — sírta el magát Terka minden verés után. — Ha nem tanítanálak meg rá, később meggyűlölnél. A baj akkor kezdődött, amikor a tarkómon már nem akart tágulni a bőr, a fejecském viszont tovább nőtt. Éjjel-nappal sírtam, s már a golyójáték sem érdekelt. Terka velem sírt. — Szeretlek! — csitítgatott. — Hiszen te vagy az én egyetlen kisfiam! Idővel a fejecskémnek is megjött az esze, nem tágult világba, csak ott növekedett, ahol a bőr is engedte. Ráncoktól már életem végéig nem kellett tartanom, s a fejfájásom is fokozatosan elmúlt. És egyenesen tartottam a fejem. De osztálytársaimnak még így sem tetszett eléggé, és folyvást csúfoltak: — Nagy fej, sok ész! Sokszor neveztek szögletes fejűnek, s majd minden nap kénytelen voltam meghallgatni a bőgve hazaérkező Jankóról szóló viccet: „Ugyan, kisfiam, egyáltalán nincs nagy fejed — vigasztalta az édesanyja —, s most hagyd abba a sírást, vedd a sapkádat, s hozzál föl a pincéből hat kiló krumplit.“ Erre föl megkérdeztem Terkát: — Miért nőtt ilyen nagyra? — Tudod — mondta Terka — az emberek többségének először tejfeje nő, éppúgy mint tejfoga. A te fejed már rendes, valódi, felnőtt fej. Tudtam, hogy így van, s mégis, ezen ismeret birtokában is elszomorodtam néha. Igyekeztem osztálytársaimmal türelmesen viselkedni, sőt, arra kényszerítettem magam, hogy sajnáljam őket, amikor mindkét kezükkel megtámasztják nevetségesen kicsi tejfejüket; néha azonban roppantul felmérgesítettek: — Nem fogok vele ülni! — ugrott föl egyik nap a padtársam. — Fürödjön meg! Büdös! — Valakinek vele is kell ülnie! — mondta bosszankodva a tanítónő. Egyszóval magamnak nem voltam büdös. És biztosan Terkának sem. — Mosd meg a fejed! — szólt rám ismét gyűlölködve a szünetben a padtársam. — Különben holnap ne is mutatkozz! De iskolába csak el kellett mennem, még akkor is, ha otthon nem akadt mosópor a fejemre. — Kínoznak! — panaszkodtam Terkának. És elmagyaráztam neki, hogyan csinálják. — Kisfiam! — válaszolta. — Ne törődj velük! Egyszer nagy leszel, és akkor olyan jutalomban részesülsz, amilyenről a tejfejek nem is álmodnak! Megnyugodtam, s amikor a fiúk megvertek, figyelmeztettem őket: — Egyszer nagy leszek... Akkor majd meglátjátok! Később megszoktak, és békén hagytak. Nem jártam azok után a lányok után, akik után ők, nem firkáltam az irkáikba, nem vettem részt játékaikban; így a fejecskémen sem akadtak föl többé. Észrevettem, hogy Terka sűrűn eljár hazulról. Bizonyos napon egy falábú emberrel tért vissza. Azt mondta: — Jarko, ez Pali bácsi! Ránéztem, eszembe jutott az apám, s máris tudtam, hogy a faláb fölötti csonkkal, melyet Terka oly szeretettel simogatott, nem sokáig fogja győzni... Több, mint fél évig tartott, amíg kifaragtam a koporsót. Nem csaptam össze, még arra is volt gondom, hogy szépen kidíszítsem. Pali bácsi apuka ágyában aludt.
