Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Lazar, B. F.: Árnyak Háza
Terka meghízott, végül megbetegedett, és bezárkózott a szobájába. Pali bácsi, ha társalogni akart, rám szorult. — Bejártam az egész világot — mormolta — mint tengerész. Ez a kőbányában történt velem. De azért férfi maradtam. Falába nyikorgott. — A láb nem fontos. Hogy férfi legyél, az a fontos! Azt találtam felelni neki, hogy minden fontos. — Te fogsz tanítani?! — kiáltott rám. — lehet, hogy okos fiú vagy, de én bejártam az egész világot, s amit láttam... annak a felfogásához minden ész kevés! Vitánkat az időnek kellett volna eldöntenie. Terka már föl s alá járkált a házban, karcsúbb volt és szebb, mint valaha. Pali bácsi kénytelen volt a kertben gödröt ásni. Éjszaka meglestem, amint valamit belehelyezett. Azután betemette a gödröt, és sokáig döngölte az agyagot mindkét lábával — a vastaggal és egészségessel ugyanúgy, mint vékony falábával. Közösen megebédeltünk, és Terka három napig aludni hagyta őt; három nap múlva befektette árnyékát az általam készített koporsóba. Rögtön azután felhívta a figyelmemet arra, hogy betegsége alatt nagyot nőttem. — Nemsokára felnőtt leszel. És vásárolt nekem egy valódi, új, felnőtteknek való ágyacskát. Apuka ágyát a Nagy Férfi kezdte használni. Nem tudom, és nem is akarom őt másképpen hívni. Számomra már az első pillanattól a Nagy Férfi volt — attól a perctől, amelyben betöltötte házacskánk ajtaját, s Terka olyan hangsúllyal, mely arra figyelmeztetett, hogy itt az ideje éretté válni — azt mondta: — Jarko ... Ez a bácsi ezentúl nálunk fog lakni. A Nagy Férfi félkézzel fölkapott, s kellemetlenül magasra emelt. — Ha-ha-ha — nevetett. — Szóval, ez az a fiú! Szervusz, barátocskám! De én nem nevettem. Terka azt mondta: — Kicsit magatokra hagylak titeket, férfiakat. Mindene egyforma nagy volt: két tenyere, mint két szeneslapát, fülnyílásai, mint az egérlyukak, s a szemét semmilyen szemüveg el nem takarta volna. De minden arányos volt rajta. Ha az ablakból nézte őt az ember, nem fedezett föl semmi különöset. S mégis, ha rápillantottam, az volt a benyomásom, hogy egészen mellettem áll; közben ő még messze volt. Amikor öltözködött, fölkaptam a házban levő legnagyobb kést; megmértem, és megmértem a Nagy Férfit is, és arra a felismerésre jutottam, hogy testének egyharmadán sem hatolna keresztül. A Nagy Férfi kiröhögte kísérleteimet, miközben szeméből ökölnagyságú könnyek hulltak. És a falakról leestek a képek. Kizavartam a házból, abban reménykedve, hátha elüti egy autó. De a Nagy Férfi büszkén lépdelt az út közepén, és az autók mind kikerülték. Visszajött, és azt mondta: — Remélem, ebből mára elég volt?! — Igen — feleltem. S megkértem rá, hogy amikor Terkával lefekszik, legyen nagyon óvatos. — Vigyázok! — ígérte. Nem hittem neki. Amint elnyomja az álom, elővigyázatlanul oldalt fordul, s agyonnyomja Terkát. Teljesen más dimenziókban mozgott, mint mi. Levetkőztem a szobácskámban, de le sem tudtam hunyni a szemem. A kis fekete golyócska helyett egy teniszlabdát akasztottam a plafonra. Rábámultam, öszponto- sítottam, s a labda faltól falig röpült. Fölvettem háziköntösömet, lementem a kertbe, s kihúztam a kerítésből egy vastag vasrudat. A tűzhelyre lassan izzó fát raktam. Ebbe a fába szúrtam bele a vasrúd hegyes végét, mely eddig a földben volt. És bámultam a tűzbe. A teniszlabda táncot járt a fejem fölött. Két napig tartott, míg sikerült odahívnom a Nagy Férfit. Továbbra is a tűzbe bámultam, s ráparancsoltam, hogy lépjen a tűzhely felé. Közben feléje fordítottam a vasrúd hegyes végét. Megértette.
