Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Lazar, B. F.: Árnyak Háza
B. F. Lazar* / Árnyak Háza Valamelyik előbbi életem azzal kezdődött, hogy napvilágot láttam az Anyák Házában. Apám egyik füle jóval rövldebb volt, mint a másik, s Terka, az anyukám (sohasem szólítottam így) arra tanított, hogy egyenesen tartsam a fejem; senki se kérdezze, hogy miért! Elég, ha említem. Amikor megszülettem, kinn szállingózott a hő. A szobámba egy rigó repült be, lábujjai megdermedtek a hidegtől. Keskeny résen jutott be, az ablak nem volt kitárva, ezért a rigó nem tudott visszatérni a hidegbe. Nekirepült az ablaknak, szárnyacskáival az üvegtáblákat verdeste, és szörnyen rikácsolt. Megállapítottam, hogy a kezdet nem valami biztató. Terka megszólított: — Jarkol Nyomban válaszoltam: — Nénik! — Eredeti gyerek! — jegyezte meg apukám, s belecsípett hosszabbik fülébe. — Lefogadom, hogy nem ez volt az utolsó meglepetés, amelyben részesített. — Hogy-hogy? — kérdezte Terka. — Minden normális gyermek — magyarázta apukám — először azt mondja, mama. A többi szó csak azután következhet. — Jarko — szólalt meg Terka lágyan — sohasem fog mamának szólítani, bár ő az én egyetlen fiacskám. Előtte sem voltak gyermekeim, utána sem lesznek. — Így van! — mondta gyorsan apukám. — Minek erről beszélni. Eddig sem volt gyermeked, ezután sem lesz. Csak tőled függ... Anyámhoz bújt, hosszabb fülecskéjével hozzá törleszkedett, és megcibálta a ruháját. — Hagyj békén! — mondta Terka. Rámnézett, a szeme csillogott, s én azon nyomban valaki más voltam. Részvéttelenül figyeltem a pólyában fekvő csecsemőt — mert az is én voltam, s a fekete, elragadó, nagyszemű, vékonycsontú asszonyt. Apuka elszomorodott; küldetése befejeződött. Megszólalt: — Akkor én megyek. lefeküdt az ágyába, és hosszú hetekig alukált. Árnyékát Terka belehelyezte az előre elkészített koporsóba. Velem vígan nénikézett: — Nénikekeke! — Nénik! — kiáltottam, kezemmel hadonászva. Azután sírva fakadtam, mert mást nem tudtam mondani. Terka kicsomagolt a pólyából, s figyelmesen vizsgálgatott. Mindkét lábam egyforma hosszú volt, mindkét karom egyformán fodros, fülem inkább kicsinek, mint nagynak mondható, s mindkét szemem nagyon, de nagyon fekete. — Nem baj! — vígasztalt Terka. — Űgyis te vagy az egyetlen fiacskám. Emlékszem, valahányszor elment hazulról, megcsókolta arcomat, és felhívta a figyelmemet az ágy körül heverő játékokra: az apró, kemény kártyalapokra, melyeken sok Vicces ábra volt. S ha már megúntam a nevetgélést, ott volt a mennyezetről cérnaszálon függő fekete golyócska. Összpontosítanom kellett, mereven rábámulni, s a golyócska kilengett. Amikor Terka visszatért, s látta, hogy a golyócska hintázik, tapsolt és nevetett. Én is nevettem. S a szoba is velünk nevetett. így játszadoztunk, amíg csak meg nem tanultam egyedül kakáim, tükörbe nézni, és beszélni. Ekkor a fejecském túl gyors növekedésnek indult. * Fiatal szlovák újságíró, kezdő író.
