Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról
csak összetalálkoztam vele valahol. Erről a furcsa, de jólesően izgalmas zavaromról senkinek se beszéltem — talán később se. Kellemetlen zavarom idővel alábbhagyott, és a helyébe — különösen az utóbbi hetekben — valamiféle gyengédségen alapuló, már világosabban körülhatárolt érzelem lépett, amely nagyobb aktivitásra és önzetlenségre sarkallt, de ugyanakkor kissé képzelgővé tett. Néha túlcsorduló öröm és lelkesedés fogott el, néha a halál csábítgatott. Egy napon rettenetes kín fogott el. Rádöbbentem, hogy fáj, ha Szekeres rámosolyog valamelyik osztálytársnőmre, vagy gyöngé- debben szól valamelyikükhöz, mint énhozzám. De a legelviselhetetlenebb az volt, ha az utolsó óra után láttam, hogy az osztály előtt Berta várja, a testnevelés tanítónőnk, akivel gyakran együtt mentek el az iskolából. Akkor még nem is sejtettem, hogy az új, emésztő indulat neve: féltékenység. Attól fogva szinte nem múlt el nap, hogy ne vágytam volna látni finom hullámú, szőke haját, vidám kékesszürke szemét, és hallani megnyugtató, lágy hangját. Közben szorongva a szünidőre gondoltam: mi lesz velem, ha két hosszú hónapig egyszer se láthatom. Aztán jött a rettentő csapás. Június harmindcadikán, miután délelőtt kiosztották a bizonyítványt, ismét kihajtottam a Hímest a várhegyre. Már néhány napja borongós, esős, de egyébként meleg volt az idő. A kora délutáni felhőszakadás után, amely alaposan feláztatta a talajt, nyomban kisütött a nap, s észak-déli irányban vidám patkó alakú szivárvány szökött az égre. De engem nem Is annyira a szivárvány ejtett bámulatba, hanem az, hogy a zápor után a várdomb szokatlan, tejszínű párafelhőbe burkolózott, és olyan volt, mint egy óriás krumplilepény, amelyet forró zsírral kentek be. A könnyű pára azonban csakhamar fölszállt, és újra üdén csillogott a fű. Napszállta előtt váratlanul egy idegen kutya bukkant föl a közelünkben. Véletlenül vetődött oda, vagy egy titokzatos rontó hatalom küldte ránk? Ki tudhatja! Közepes nagyságú, de izmos kutya volt. Összerezzentem, amikor megpillantottam; sohase bíztam túlságosan a kutyákban. Nesztelenül közeledett a Hímes felé, először azt hittem, hogy el se vakkantja magát, hogy csöndben elsurran közöttünk, de amikor a szőr felbor- zolódott a vállán, és lomha, közömbös futásból alattomos lopakodásba váltott, megértettem, hogy támadni fog. Rá akartam kiáltani, de olyan heves szívdobogást kaptam, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Már majdnem a tehén oldalán volt, és nekilendültem, hogy az ostorommal elkergetem, ha megharap is, de késő volt. Nem csaholt, nem kaffogott, hanem igazi ragadozóként váratlanul rontott rá a Hímesre. Hímes összerezzent: nem számított a támadásra. Meglepetésében azt se tudta, merre meneküljön, előre-e vagy hátra, mert balról alig egy-két méternyire volt a sziklaperem, jobbról pedig az őrjöngő kutya zárta el az útját. Végül is előre iramodott, csakhogy a kutya előtte termett, és beleragadt az orrába. Hímes megtorpant, de ez a lendület végzetes volt, mert egyensúlyát vesztve megtántorodott, és némán beledőlt a mélységbe. Anyám a kezét tördelve jajveszékelt, én meg csak ténferegtem a véres tetem körül összecsődült tömegben, és nem bírtam egy értelmes szót kiszorítani magamból. Két férfi az első lábánál megmarkolta a félig lógó kisborjút, és kirántotta az anyjából. Véres szőrgubanc jelezte a feje helyét. Ügy éreztem, hogy nekem sincs fejem, annyira bódult voltam. Hangtalanul hullottak a könnyeim. Végre egy ember lovas szekérrel a tetem mellé állt, rudakat dugtak alá, és felrakták a szekérre, hogy beszállítsák a vágóhídra. Amikor a kocsi elindult, a ritkuló tömegben találtam magamat Szekeressel szemben. Bőrönd volt a kezében. „Ne sírj, te nem tehetsz róla“ — mondta vigasztalásképpen, miután kikérdezett, hogyan történt a szerencsétlenség. Nemsokára Berta is mellette termett. Egy darabig velük tartottam. Aztán csak annyit mondott: „Mi ma este elutazunk. Érezd jól magad a szünidőben.“ Szomorúan néztem utánuk. Elutazunk. Szünidő ... Sohase láttam őt többé, mert szeptember elsején nem tértek vissza az iskolánkba. Csak évek múlva döbbentem rá, hogy azon a lidérces nyári estén egyszerre hagyott el a barátság és a szerelem.
