Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Wurczel Gábor: A szegény ember fia, Jetka
Wurczel Gábor (Valóban olyan szegény volt, hogy még az apját sem ismerte. Az anyja is elhagyta. Ügy nőtt, mint papsajt az útszélen. A templomegerek ostyamorzsával táplálják, ha véletlenül ott születik. Mégsem panaszkodott soha, mert a közösség mindig gondját viselte. Jő ember kevés van, bűnös annál több. Az egér, az ostyamorzsa, a jő ember és a bűntudat, a fél évszázadnyi nehéz cipekedés, az öregasszony, a sör, a pálinka, a harangkötél, a pap, ásó, kapa, lapát, temető, s élete legnagyobb boldogsága, mikor a háború után szűzdohánylopni volt a szomszéd faluban, melynek Csíkország a neve; és megszadulhatott a csikaszra kovácsolt hódvastól, melyet nagy rémületében cöve- kestül, láncostul kilométereken keresztül vonszolt hazafelé. A vasfogak szétmarcangolták lábikráját. A seb évekig bűzös gennyet könnyezett a koszos rongyok alatt.) A szegény ember fiának, Zsigának halálával kiengesztelődött az idő. A falut nem zárhatta el többé hóvihar. A természet ritmusát az emberi nem ritmusa követte pórázon, mint valamikor a gróf kutyája a nyomot, ha szimatot kapott. A templomi vénlányok nagy garral elindultak, hogy „megfőzzék“ az elnézően mosolygó melősokat, a makacs és hitetlen parasztokat, a hirtelen elkomolyodó értelmiségieket, hogy adakozzanak a maxiszoknyás szentek részére. Mindenki adott. A ritmusváltás mindenütt érződött. Csábosán jelentek meg az első tavaszi napsugarak a falu fölött. Az emberek társadalma még alig vette észre, de annál inkább a mikrovilágok. Az első tavaszi tócsában megmozdultak az egysejtűek, a mikrobák, baktériumok, lárvák, csimpolyák, galandférgek, amőbák, papaucsállatkák, összefogództak, egymásnak rohantak, tépték, szaggatták egymást, párosultak, szaporodtak. Vad nyüzsgésükre katasztrófaként hatott a tavaszi szél. A Dunán vészesen nőtt az ár. Az orvos tavaszi fáradtságot emlegetett, és elment a Tátrába síelni. Egy hétig gyűlt a betegség, s mikor az orvos megjött a Tátrából, az influenzajárvány hárommilliárd ostoros csírája várta őt a rendelőben. Még a kutyák is taknyosan szaladgáltak, még a villanykarók is bacilusgazdákká váltak. A következő napon vitték ki az első öregasszonyt a temetőbe. Szabályos időközökben szóltak a harangok. A csinosan náthás postáskisasszony egyre több panaszkodó levélre, nyílt kártyára nyomta rá a kis falu kicsi bélyegzőjét. A régi típusú, öreg, göcsörtös betűk szerények voltak. „Jól vagyok.“ „Jól vagyunk.“ „Hála istennek.“ „Isten is megsegít. — A levél végén: — Mikor jöttök haza?“ „Gyertek haza.“ „Húsvétra gyertek haza.“ A címzettek Osztraván, Prágában, Pozsonyban, közelebb és távolabb, külhonban egyfajta szorongással gondoltak először a falura, aztán a szülőházra, a Bodrira, a gyerekkori ízekre, a törülközőre és a lavórra, végül az édesanyára, apára, testvérre, ibolyára, hóvirágra, az első szerelemre, és szilárdul elhatározták, hogy hazajönnek, ötven vagy száz vagy ezer húsvéti tavaszünnep vált így szomorúvá, ugyanannyi öreg emberpár ült szótlanul egymással szemben az ünnepi asztalnál. Várták a csodát, hisz annyi csodát megértek már nyúlfarknyi s ma mégis végtelennek tűnő életük alatt, hogy hittek a legemberibb csodában: nyílik az ajtó, megjön Ilonka a gyerekekkel, Laci bemutatja a feleségét, megjön Erzsi, Pista, Sári, Juliska: Első kisunokám, második kisunokám, esetleg a harmadik kisunokám. Végül egy táuirat következik, melyet a rokonok, vagy a szomszédok adnak fel. A távirat szűkszavú: Erzsi, Pista, Sári, Juliska, Ilonka, Annika, Kató ... gyere haza! Meghalt apád. Meg halt anyád. Anyád nagyon beteg. Apád nagyon beteg. Messzire szakadt testünk, saját magunk, örök énünk kisírja magát utolj-ára a sírnál, kezet fog a rokonokkal, s mint egy maréknyi üstököspor, eltűnik a szemünk elől. A harangok újra szólnak, pedig a tavasz már ott toporzékolt a falu körül. Sőt a szegény ember fia, JetUu
