Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Kövesdi János: Ballada egy régi nyárról

rövid időre, mert ostorom egykettőre igazságot teremtett a vetélkedő gúnárok között. Többnyire behúzódtam egy-egy szikla alá a hűvösbe, és a másnapi feladataimat böngésztem vagy olvastam. Ha verset tanultam, néha hangosan felmondtam a Hímesnek. Ilyenkor felütötte a fejét, és anélkül, hogy abbahagyta volna a rágást, kis ideig jámbor tekintettel bámult rám, de sokszor a fejét nem emelte föl, hanem csak a szemét meresztette rám, s a fülét hegyezve legelt tovább. így beszélgettünk.

Megpróbáltam lekötni magamat valamivel, hogy ne érezzem annyira a magányt, amely időről időre meglepett. A Hímes, bármennyire szerettem, nem tudta elűzni magányomat, melynek mélyén ott lappangott a szomorúság. A szomorúság és a szorongás. Szomorúságomat két forrás táplálta: édesanyám aggasztó búskomorsága és — bár tudtán kívül és akaratlanul — Szekeres tanító úr. Hogy melyik forrás vize volt a keserűbb? Nem tudom. Akkor se tudtam, nem is gondoltam ilyesmire, de mindkettőt nekem kellett innom, és egyszerre. Anyám bús szeme minduntalan apám halotti arcát juttatta eszembe, amint ott fekszik rokonságunk fekete koszorújában a ravatalon.

Május végére, noha csak egy ravasz zsírosparaszt, aki elnök akart lenni, és háromnégy nincstelen jelentkezett önként, tető alatt állt a szövetkezet. Mi akkor már apa nélkül éltünk, s mert az idősebbik bátyámat, aki éppen a katonaidejét töltötte, a hivatalok még nem tekintették családfenntartónak, s az utána járó hadisegélyt Is elsikkasztották, anyámnak kellett döntenie — egész népes családunk nevében egyedül —, hogy belépünk-e. Nem tudom, anyám bevallaná-e most, de én — a történelmi igazság kedvéért — nem hallgathatom el, hogy semmi szín alatt sem akart aláírni. Azóta sokat töprengtem anyám makacsságán, s ma úgy vélem, reménytelen makacssága lélektani indítékú volt. Minthogy csupán két hektár földön gazdálkodtunk, nem a vagyon féltéséből fakadt hajthatatlansága, egyébként is bátor és józan asszony volt; sokkal inkább abból, hogy nem akart szembekerülni a kis- és középgazdák zömével. És volt egy dolog, az, hogy egyszer álmában apám jelent meg előtte — ezt később el is mondta nekünk — és anyám kétségbeesésében megkérdezte tőle, mit tegyen. Apám azt felelte: Soha... Anyám megmásíthatatlan végrendeletnek tekintette ezt a furcsa álmot, mégis beléptünk. Az agitátorok két héten át mindennap eljártak hozzánk. Egymást felváltva szónokoltak és fenyegetőztek, s fenyegetésüket be is váltották. Legidősebb nővéremet elbocsátották a bankból, fiatalabb bátyámat és Judit nővéremet pedig hazaküldték a középiskolából. Anyám, ha lefeküdt, legtöbbször az éjszakákat is átvirrasztotta, s ha egy-két órát sikerült is aludnia, az álom sem szabadította meg az ébrenlét terheitől, nem hozott vergődő lelkének enyhülést, visszadobta a felszínre, hogy álmában is tovább vívja harcát a nappalokkal. Arca beesett, lesoványodott. Bátyám kétségbeesetten rohant ügyvéd nagybátyámért a közeli kisvárosba, hogy segítségét kérje. A nagybácsi nem jött el, csak tanácsot adott. Testvérbátyám, aki még a tizenhetedik évét sem töltötte be akkor, nagykorúsíttatta magát, és aláírta a belépési nyilatkozatot. Eleinte úgy látszott, mintha anyánk megnyugodott volna, de lemondó elcsendesülése nem megbékélés volt, nem is beletörődés, hanem beteges szótlanság, majd búskomorság.

Szekeres tanító úr tanította osztályunkban az éneket — ezzel is szomorúságom okozója lett. Az énekórát általában szolmizálással kezdtük, s az óra másik felében valamilyen dalt tanultunk. Július elején — erre egész életemben emlékezni fogok, mert aznap volt a pénzbeváltás — egy szomorú dalra tanított meg bennünket, azt mondta, hogy még Vikár Béla gyűjtötte szülőfalujában, Hetesen:

Sohase felejtem el ezt a népdalt, bárhova mentem, szüntelenül ezt hallottam, és mindig úgy éreztem, mintha az én anyám halt volna meg. Sokszor előfordult, hogy éjjel felriadtam verejtékes álmomból, és magamon kívül szólítgattam édesanyámat.

Másrészt Szekeres első éve tanított nálunk, és mindig különös zavar kerített hatalmába, és izzadsággal vegyes melegség öntött el, ha kiszólított a táblához, vagy ha

A hetesi temetőbe’ három árva sétál benne. Mind a három azt siratja, hogy nincs neki édesanyja, édesanyja.

Kelj fel, kelj jel édesanyánk, leszakadt a testi ruhánk.

Nem kelhetek három árva, mer’ a sírom be van zárva, be van zárva.