Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - Duba Gyula: Tél a világ végén

ba sötétjében halk neszek kelnek, surranások és apró zajok élednek, pici csattanások halnak el, és sima bőr surrog, majd megcsikordul az ágy, és a takaró szárazon suhog.

— Gyere — mondta végre a lány —, gyere...

A gyorsvonat erős rándulással fékezett, s a közelben feltűntek a vasúti csomópont gyér fényei. Morvái felöltötte télikabátját, fejébe nyomta kucsmáját, kezébe vette kézitáskáját, és orra alatt morogva elköszönt az egymásba olvadt fiataloktól, akikre egész úton ügyet sem vetett. Megnézte a karóráját: negyed tizenegy volt. Néhányan leszálltak vele együtt, elnyelte őket a sötét, s ő nem gondolkozott, az ösztönei vitték célja felé. Arcába vágódott a téli éjszaka, s a fagy ezer apró tűjével az orrába szúrt. Izgalmát és kételyeit igyekezett kiszorítani a tudatából, nyugalmat erőltetett magára, átsietett az állomás peronján, a nagy előcsarnokon, aztán ki újra az éjbe, szinte futott a magtárszerű szálloda felé. A nagy vasajtőt zárva találta. Megpróbálta kinyitni, de a kegyetlen acéllemez nem mozdult, nehéz, tömör vasajtó volt. Néhány pillanatig arra gondolt, hogy megdöngeti, de eszébe jutott a barátságtalan vénasszony, aki bizonyára medveként alszik már bezárt szobájában, és elvetette az ötletet. Lassan lement a lépcsőn, és tanácstalanul álldogált az épület előtt. A vendéglőben még fények égtek, de az ajtaja már zárva volt. Dehát a lány, talán még nem feküdt le ... Nem feküdhetett le, ha azt mondta: gyere... Átloholt a magtár túlsó oldalára, és megkereste a négyes szoba ablakát; minden ablak sötét volt. Nem, az lehetetlen, hogy most másvalaki van ott, egy férfi, akit nem ismer, és aki nem ő! Hiszen őt hívta a lány. Hallotta, ahogy ágyába bújt, várja őt. Sokáig várakozott, hogy talán valamelyik ablakban kigyullad a fény, és akkor ő bekopog, kéri a bebocsáttatást. Egyetlen ablakban sem gyúlt ki a fény. Nagyon fázott, talán már éjfél is lehetett, de ő még bízott, és nem nézte meg az óráját, hogy ne tudja, hány óra van, és nehogy elveszítse a reményt, de amikor már nagyon vacogtak a fogai, annyira, hogy össze sem tudta zárni őket, hogy így állítsa el a vacogásukat, akkor az állomásépületbe ment, és megnézte a menetrendet. Fél kettőkor indul egy személyvonat hazafelé. A fűtetlen váróteremben egyedül ült, és azon gondolkodott, hogy nem sikerülhetett volna minden úgy, ahogyan idefelé a gyorsban átélte. Illúzió volt, a hómező szerencsétlen leánya belenyúlt az életébe, és összezavarta benne a szálakat, ez az igazság. Meglehet, a lánnyal minden szépen ment volna, s a végén mégis elutasítón viselkedett volna vele szemben. Vagy ha nem is utasította volna el, minden másképpen történt volna, nem ilyen szépen, romantikusan és emberien, hanem sokkal egyszerűbben és ösztönösebben, vadabbul és csúnyán, talán majdnem állatiam Várakozás és érzelmek nélkül történt volna minden, tárgyilagosan és hidegen. Talán meg is kellett volna gyűlölnie a narancsszín puló- veres lányt. Miután vele hált. Gunyoros belső mosollyal állapította meg, hogy végeredményben a vágyait vetítette rá a téli valóság felületére, s a fagy és a hideg elnyelte a vágyak melegét, s ellenértékként csupán a maga reális hidegségét sugározta vissza. _

A meleg személyvonatban elaludt, a kalauz ébresztette föl. Hajnali fél hatkor elárvultán ballagott a néptelen utcákon a szerkesztősége felé. Az íróasztalára feküdt, feje alá tette a táskáját, és azzal a gondolattal aludt el, hogy reggel azonnal felhívja a nőt, akit szeret.

Amikor a takarítónő benyitott a szobájába, az idős asszony gyorsan visszarántotta az ajtót, és óvatosan becsukta. Az asztalon csak Morvái ormótlan bakancscipőjének a talpát látta. A két nagy recés gumitalpról piszkos tócsák folytak az asztalra, a papírokra. A talpak eltakarták a testét és az arcát, és egészen olyan volt, mintha két nagy, test nélküli láb heverne az asztalon.