Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)
(közeledik az ősz, a szépséges!) s a látóhatár fölött vonuló nehéz fellegek. Vajon hol lesz mához egy évre? Hol fog bámulni a fellegek után? S mi lenne, ha tényleg összeszedné magát, és elmenne? Egyetlen szó nélkül. De hová? Haza? Az apja puskája elé? (Futottak anyjával az úton, őrjöngő apja az ablakból lövöldözött utánuk.) Tenyerével fáradtan végigsimított arcán. Nem, csak semmi bolondság, ma este megmondja neki. Megkéri, jöjjön el hozzá, majd kitalál valamit, mondjuk azt, hogy elromlott a forralója, s meg kellene nézni, mi baja. Végül is... Miért kellene ostobán és reménytelenül bujkálniuk? Majdnem bizonyos, hegy egész éjszaka zuhogni fog az eső, ráérne eltávozni hajnal felé. Elképzelte a szobát, lefüggönyzött ablakaival, s balta nyelét markoló kezét, amint fát hasit. Aztán saját testére gondolt, de a párzó gyönyör helyett érezte lágyéka táján tenyerének riadt madárvergődéshez hasonlító mozdulatait, s valahol hasának boltíve alatt a távoli harangzúgást... Kelle'lenül visszaindult, szél ellen haladva, a major és bűzének irányában. Keresett valamit, aminek örülni tudna, ami megvigasztalná, s abban reménykedett, hogy ha csak egyetlen egy olyasmire akadna, minden könnyebb volna. Például kisüthetne a nap (jó jelnek tartaná), de a fellegek egyre vonultak feléje, s csak néha fedezett fel közöttük egy szegényes, homályos fénysávot. Minél közelebb voltak a major falai, annál jobban beleragadt a nyálkás agyagba — megpróbálta lerázni lábáról, de hiába, úgy tetszett, hogy az agyag szaporodik, ráragad, magába szívja, mint valami vérszomjas húsevő növény. Letisztította cipőjét a kukoricaháncsból font lábtörlőn, belépett az üres irodába, s leü't az asztal mögé. Kinyújtóztatta lábát, mindkét tenyerét az üvegre helyezte, mintha védekezni akart volna az üveg alatti levelezőlapok elten. Egy kintről érkező friss szélfuvallat felkavarta a bennrekedt áporodott dohányszagot. Kinyitotta az ablakot, újból leült, s hallgaťa, milyen csendesen, megnyugtatón kopog a szomszédos Irodában az igazgató írógépe. Hirtelen furcsa zörgésre lett figyelmes (mintha üres pléhvödör gurulna a földön), aztá i riadót verő lábdobogásra, majd valahonnan az udvarról érkező riadt női sikoltozásra. Nyomban utána férfihangokat hallott — hívást, szitkozódást, kiáltozást. Elszabadult egy lő, gondolta, vagy már megint verekednek? Kiszaladt a verandára. Az udvaron „Kispatkány" száguldott keresztül, ordított, arcát eltorzótotta a rémület: — A bika... A bika agyondöfte Istvánt. Az ajtóban összeütközött az igazgatóval, aki mindkét kezével belekapaszkodott, úgy lihegte: — Aga ... Aga megveszett. Az igazga*ó félrelökte, kiszaladt az udvarra, de nyomban visszaugrott a verandára. Valami elbődült, felröffent... A sarokból, a bikaistállók felől előretört a megvadult tarka bika. Először meghökkent, elbutította az ismeretlen környezet, de nyomban leszegte a nyakát, s villámgyorsan futásnak eredt a mit sem sej*ő majorbeli gyerekek felé, akik éppen hazatérőben voltak az iskolából. Szétszóródtak, egyiküket mégis fellökte, a gyermek felhempergett, táskája oldalt repült, s kigurult belőle egy nagy, piros labda. Va'amelyik asszony szívhez szólón felsikoltott, s a gyerekhez rohant. Szerencsére a bika most a labda ellen lendült támadásba. Az egyik állatgondozó elkiáltotta magát: — Fejszét, asszony, a bika örödgfajza'át! Ajtók és kisajtók csapódva zárultak be. A bikát eltalálta az első mérges kődarab. Az állat feldühödött, szétszórt egy libacsapatot, eltaposott néhány ügyetlen kacsát, aztán rávetette magát egy rakás sárgatökre, összevissza ugrált rajtuk, szarvára szedte s magasba hajigálta őket. Valahonnan az istálló mögül előrohantak a ráuszított kutyák. Ugatásuktól az állat valóban megveszett. Föl-le nyargalt a sárban, rátámadt a kutyákra, melyek néha csak hajszál híján menekültek meg, megvetette lábát, leszegte a fejét, hörgött, bőgött, mellső lábával a sarat kaparta, s mind fölhányta a hátára. Valaki felmászott a lóistálló tetejére, s onnan kiabált, hogy sürgősen hozzák ki a traktort a kocsiszínből, mert István elvérzik.
