Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)
Az asszonyok az udvar másik végéből kiabáltak. A férfiak is csatlakoztak hozzájuk. — Puskát, fiúk, puskát! — Golyót eresz'eni a büdösbe! Végre az igazgató is magához tért. Néhány lépésnyire eltávolodott a verandától, s meggondolatlanul átkiáltott a másik oldalra. — Agyonlőni, az én felelősségemre agyonlőni! Az agronómus végigszaladt az udvar szélén, egyik kezével nevetségesen tartva a kalapját. Az igazgató odakiáltott neki, hogy lője le a megveszett bikát. — Hülyének néz? Ez nem szarvas... Az asztalfiőkban annyi töltényt talál, amennyit csak akar, lövöldözhet kedvére. Cinikusan elvigyorodott: — öklelje föl magát az én felelősségemre! Tudta róluk, hogy gyűlölik egymást, de hogy ennyire... Elkapta az agronómus fintorát, megakadt a torkán, mint egy utálattal lenyelt falat. (Te kan, szerette volna neki odakiáltani, mert még ezekben a percekben is vetkőztette a tekintete.) Gyűlölködve megrándult, s ebben a pillanatban meghallotta a gyermeksirást. Mintha nem is major udvaráról érkezne, hanem valahonnan a gyomra alól, a felhas tájékáról, amely kibírhataUanul remegett. Hát nem, nem fogod megölni, te állat! Bement, leakasztotta az agronómus puskáját, s nyugodtan (mintha golyóstollat töltene meg) becsúsztatta a töltényt. Lassan, a lépcsőket számlálva kiment az udvarra, s megállt, szemét a kövekre függesztve, melyeken délben még a vihogó fejőlányok ugráltak. Most ott forgolódott a bika, s kereste, kit támadhatna meg. A következő pillanatban felvillant előtte egy kép — a szelíd, dörgölőző állat, és István ujjjai, amint göndörszőrű homlokát vakargatják. A bika megfordult, s nem is annyira vadul, inkább kíváncsian, hintázó léptekkel szaladva elindult a fehér szvetter felé. Felemelte a fegyvert, s megcélozta a homlokát. Ütést érzett a vállán, a magas magtárak visszhangoztak a lövéstől. Az állat még néhány lépést szaladt, aztán térdre zuhant, kis ideig görcsösen rázkódott, hörgött, oldalra dőlt, majd lassan elterült a sárban. Gita egy mozdulattal végigtörölte jéghideg homlokát, s a fegyverrel visszatámolygott az irodába. Mintha sötétség venné körül, úgy tapogatózott, míg sikerült helyére akasztania a puskát. Aztán (le sem véve szemét az ablak rácsairól) lassan az asztal felé lépdelt. Félúton megtorpant, maga elé bámult, száját gyerekesen nyitva felejtette. Odakinn kisütött a nap, s a messze távolban felberregett egy motorkerékpár, egészen tisz'án hallotta a hangját, zúgása egyre közeledett, erősödött, majd fokozatosan elhalt. Alvajáróként odament az ablakhoz, homlokát a vasrácshoz szorította, válla csendesen remegni kezdett. Ardamica Ferenc fordítása
