Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)
csöppet — a vaksi kutyakölyök rémülten tágra nyitotta csillogó, butácska szemét... Akadozva ígérgette: — Nem bánom, ahogy akarod ... Nem bánom ... Hát legyen. Leve* te a cipőjét. Talpán érezte a tenyerét, mely durva volt, mint a csepűvászon. A pernyefű csiklandozta lábszárát, s vissza kellett tartania a nevetést... Szerencsére a következő pillanatban úgy érezte, hogy felborul vele egy csónak, a hajába kapaszkodott, erre a mozdulatra jól emlékezett, mert már sokszor megtette álmaiban. Erős istállószag csapta meg, de csakhamar eloszlott, s egyre növekvő vadsággal, falánksággal magába szívta, elnyelte őt egy fantasztikus medúza vérvörös, húsevő virág- kelyhe. A forró, szürke égben megszólalt a táskarádió. — Mi az? A készülék leesett a faágról, s magától bömbölni kezdett. István révetette magát, és elhallgattatta. A szimfónia megszakadt, s valahol a sűrűben — mintha megzavarták volna — elrikkantotta magát egy fácán. Feszülten figyeltek, hallgatóztak, megütközve a fű és égbolt közö.iségességén. István megkérdezte: — Nem fogsz megszökni? Megigazította szemébe hulló haját. — Azt még meglátjuk. — Nem akarlak erőszakkal, Gitka. — Attól nem is félek. István hanyatt fordult, az égboltnak beszélt: — Tudod, elhatároztam, hogy szólok otthon ... Hirtelen utánajött a major, a foltos falak, a körülkerített állatok, a rácsos iroda- helyiség. Ogy bukkantak elő a forró levegőből, mint egy kellemetlen délibáb. — Most ne beszélj erről, most ne ... Jó? — De Gitka, én ezt nagyon is komolyan gondolom. — Ne beszélj erről, kérlek. — De én valóban ... — Ha még egy szót szólsz, megfojtalak. Mindkét kezével a torka u*án nyúlt, mintha komoly volna a szándéka — ő elnevette magát, és csókolgatni kezdte a kezét. Elképzelte őt ábrándozva, háziasan, valahol nagyon, nagyon messze, távol ettől a patkány- és kígyófészektől. Kiértek a dohányföld szélére. Mindenható boldogságuktól megszépült az előttük elterülő táj. Az áttetsző esti levegőben kitárulkoztak az összes égtájak. Megállt a dombtetőn, s hirtelen úgy érezte, kiáltania kell valaki után a messzeségbe, csak azért, hogy hallja a hangját. István megforgat'a a táskarádió gombját — egy beaténekes őrült szárcsához hasonlító rikoltozása hallatszott. A keze után nyúlt. — Ne zúgasd. — Miért? — Kapcsold ki, kérlek szépen. Az énekes elhallgatott. Valahol a messzeségben ostort pattogtattak. Hallgatózott. — Hallod? — Mit, kicsodát? „Kispatkányt“? Nem válaszolt, visszafojtotta lélegzetét, csak a szemével jelzett. Figyel'ek — s tényleg, az ünnepi mező fölött távoli harangsző szállt, olyan bánatos, mint egy párját vesztett madár éneke. A felhők szüntelenül vonultak, egyazon irányba. Ahol fölszakadoztak, ott rés támadt, s a résekben nagy, rózsaszínű bárányok váltak láthatóvá. Először azt hitte, ez is csak látomás, de később megállapí'otta, hogy valóban bárányokat lát, hogy fölötte még mindig tart a nyár, s ez a borús nap csak hazug szorongásának szüleménye. Szétterpesztette lábát, és hátravetette fejét, hogy legalább egy icikét-picikét közelebb kerüljön ahhoz a szabadsághoz, gondtalansághoz ... De amint lehorgasztotta fejét, feltűntek előtte a rosszindulatú háztetők és fák
