Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)

Minél tovább tartott a remegés, annál erősebb izgalmat érzett, és heves vágyat, hogy beszélgetésbe elegyedjék vele.

Fölfedezte homloka bal oldalán a forradást. Olyan volt, mintha vak kutyakölyök kukucskálna rajta a világba.

— Amazt hol szerezte? — kérdezte meg tőle.

Azonnal megértette, mire gondol.

— Repülni akartam.

— Ugyan? S miként?

— Szárnyakat készítettem magamnak kartonpapírból, leugrottam a fészertetőről.

Már a nyelvén volt. hogy kimondja: „Illik magának ez a forradás“, de az utolsó

pillanatban meggondolta magát, s bár ugyanazt mondta, kissé másképpen fogalmazta meg:

— Szép forradás.

— Minden huncut emberen rajta van az Isten bélyege.

— Nem néz ki huncutnak.

— Maga se.

Szeme elmosolyodott, s halántékán elkékültek a hajszálerek. A férfi nyíltan ránézett, de ez a nyíltság inkább testvéries volt, s egy csöppet sem hasonlított az agronómus vetkőztető, saccoló pillantásaihoz. Tiszta, kellemes tekintet volt ez, ragyogott, mint a fényes ekevas. Két mélyre hatoló szem tekintete, mely nem ostromol, inkább kopogtat, közben mégis valami gyönyörűséges erőszak árad belőle — bizalmas homályba húzó. Arcán nem látni egyetlen szenvedélyes rándulást sem, s ő mégis érzi, hogy az övé lángbaborul.

Hogy lehet az, hogy mindeddig nem vette őt észre?

De vajrn kinek tűnt volna föl ez a legény a bikagondozók között?

Ö, mintha kitalálfa volna a gondolatát, megszólalt.

— A katonai szolgálat után pilóta akartam lenni.

— S miért nem lett?

— Haza kellett jönnöm. Meghalt az apám.

— Mikor?

— Egy évvel ezelőtt.

— Ah ... tavaly, ugye?

— Igen.

— Szóval maga volt az.

— Én? Hol?

— Akkor este ... a bricskán ... Nem emlékszik?

összeráncolta a homlokát, majd kis idő múlva igenlően bólintott.

— Igen. Akkor... én voltam az. Koszorút hoztam.

Mindketten egyszerre emlékeztek vissza a bricskára, a sűrű, nyirkos sötétségre s a szorongást keltő fehér viaszvirágokra.

Az ablak felé fordult (mintha hallga*ózna), s a fejét csóválta.

— Különös, hogy ezt csak most tudtam meg.

Önkéntelenül, mintha sötétség venné körül, a keze után nvúlt, de rögtön visszarettent, mint egy ismeretlentől. Ö is megmozdult, s nem valami szívesen mondta:

— Anyámnak még két kiskorú gyermeke van.

— Tudom.

Tekintete már újból nyílt volt.

— Bátyáim elkerültek hazulról, a családban én vagyok most az egyedüli férfi... Lassan, úgy-ahogy, kezdek kibékülni a helyzetemmel. Még szerencse, hogy kedvelem az állatokat. Apám úgyis mindig azon volt, hogy a nyomdokaiba lépjek. Sosem bocsátotta volna meg, ha magára hagyom anyámat.

Kissé szórakozottan tapogatta, igazgatta a kötését.

— Apám el se tudta képzelni, hogy másképp is történhetne. Kis híján egész életét ezen a tanyán élte le, s mindig arról álmodott, hogy közülünk valaki átveszi a helyét.

Elmosolyodott.

— A férfiak már ilyenek.

— S a nők?

Kíváncsi volt a válaszára.