Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)
— A nők? A nő vagy itt születik, vagy felakasztja magát... Vagy elszökik innen. — De nekem tetszik itt. — S kibírna itt húsz évet? Nem, soha, talán bele is őrülne. Figyelmes szemét fürkészőn ráemelte. Na látja, hát így van ez. Minden vére arcába tódult, száját eltakarta egy vattacsomóval. Szerencsére meglátta, hogy nyitva felejtette a győgyszeresszekrényt. Becsukta, kulcsra zárta, s azt mondta: — Holnap menjen el az orvoshoz, hadd vegye fel munkaképtelennek. Kezével megvető mozdulatot tett, s az ajtóban megígérte: — Jó, de csak ha esni fog... Hazafelé futott, és kétszer is elejtette a kulcsait. Otthon, magányában mindent felidézett, hajának enyhe istállószagát, bepólyázott kezét és széles, érdes tenyerét. A várva várt férfi valódi, húsos keze volt ez, sima és szőrös, vastag, de játékos, magáé a pokolfajzaté, aki már gyermekkora óta készül leereszkedni hozzá a kéményen. Derekához tapad, lassan lesiklik a csípőjére, majd egyetlen mozdulattal megragadja... Eltartott néhány pillanatig, míg ráeszmélt, hol tartózkodik, s miért rágja édesanyja díszpárnájának csücskét. Hogyan fogja ezt neki megmondani? Vállat vont, felsóhajtott, s a világosság felé fordult. A nap újra elbújt, a fény szétmállott, a falak szorongón elkékültek. Fölállt, vállára ka;.ta szvetterét, s kiment a major mögé. Elácsorgott az asztalosműhely mellett, s mélyet szippantott a mező felől áramló levegőből. Eszébe jutott az öreg tanár. („Eső után mélyen lélegezni, vagy énekelni kell, tisztelt hallgatóság“.) Valöoan, itt a tanyán még sohasem énekelt. De, talán egyszer mégis ... Akkor ... Ismét elkerülhetetlenre kellett gondolnia — július elejére, a motorkerékpár zúgására s a foszforeszkáló porszemekre. Akkor dalolással próbálta elűzni félelmét. S mi lenne, ha most is ... Nem ... Nem megy. Megakadályozza egy arc, melyet az úton pillantott meg. István anyjának, az öreg, tokás zsellérasszonynak széles arca. Dolgos és gondos matróna, de szigorú és kérlelhetetlen, ha matriarchátusi hatalmáról van szó. Igen, tőle tart a legjobban. Fél érzéketlen szavaitól, kijelentéseitől, melyeket át kell vennie, magára kényszerítenie, megismételnie. Mit fognak mondani otthon? S mit szólnak majd kisasszony barátnői? (Eszébe jutott a sertés, amelyik nemrég a vontatóról az állomásra szökött. Ide-oda szaladozott a kockaköveken, a lányok sikongtak, és felmásztak a padokra. Az igazgató később fűnek-fának mesélte, hogy a koca föl akart szállni a gyorsvonatra.) Elmosolyodott, s egy pillanatra kínos komédiának tűnt az egész. A nap újból előbukkant. Amint megérezte, azonnal elindult az istállók irányába, biztosan azért, mert tudta, hogy ilyenkor nem találja ott. A jártatók üresek voltak, felszántva a bikák patáitól. Azelőtt mindig mintegy véletlenül járt errefelé. Tettette, hogy érdeklik őt a megtermett tenyészállatok, óvatosan meleg orrlikaikhoz dugdosta ujjait, engedte, hogy a tenyerébe fújjanak, s közben Istvánnal beszélgetett. A bikák közül az egyik — a legtarkább — imbolygó lépteivel mindig egészen közel jött hozzá. Homlokán fehér szőr göndörödött. — Tetszik neki a maga fehér szvettere. — Még jó, hogy nem vörös. — Elhiszi, hogy ügyet se vetne rá? — Komolyan? — Komolyan... Nem mindegyik bikát dühíti a vörös szín. Ezt például egyáltalán. Nézze... Kioldozta az állat kötelét, és megsimogatta ráncos tokáját. A bika kiegyenesedett, felemelte fejét, s a melle körül szimatolt. Azután megrázkődott, orrlikában megcsillant a karika. Óvatosan hátrált.
