Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Andrej Chudoba: Aga halála (elbeszélés)
A lányok egyensúlyoztak a köveken, és nevettek. Mikor fog újból ilyen gondtalanul nevetni? Nem, most nem megy ki az udvarra, majd ha mindnyájan elhaladnak. Nem szeretne előttük találkozni vele, hiszen meg sem szólíthatná, meg sem állhatnának beszélgetni ebben a csalakban. Végül elszán'a magát, s átvágott az udvaron, a volt béresház utolsó, legszélső ajtajához. Az épületet csak tavalyelőtt építették át, újították föl. Kinyitotta az ablakot, bekapcsolta a forralót, s azon törte a fejét, vajon mit is enne, de éhséget nem érzett, csak száraz, keserű ízt a torkában. A hunyorgó fénybe bámult — eszébe juttatta a hűtőkocsit és tavalyi kalandos útját Prágából... Szemét behunyja, a föld kiszalad alóla, erővel vissza szeretne térni a gondtalanságba. Pihenésre volna szüksége, már-már úgy tetszik, hogy elnyomja az álom, végül mégsem tud elaludni. Felébreszti a szégyenkezés — valahonnan a háta mögül bújik elő, a hideg falból, amelynek támaszkod.k. Akármerre néz, körös-körül, mindenhol ugyanabba a kérdésbe ütközik, amelyet ma reggel először tett föl önmagának. Mit fog majd tenni, hogyan fog viselkedni, amikor közli vele? Szeme felragyog a boldogságtól, átölelj két vastag, érdes tenyerével, és körültáncolja vele a szobát. Vagy ... Elöntötte a forróság, bőrét tűző nap égette. Ogy keresi a felhők mögött bujkáló napot, állandóan rá gondol, azért tetszik ez az eső is olyan nyálkásnak, ragadósnak, undoiítónaK. Juj, mennyne szeietue összecsomagolni minden holmiját, és elmenni, elmenekülni valahová haza, hátrahagyni a tanyát a patkányoknak, kígyóknak... Ideérkezésekor együtt szállt le a megállón egy koszorút cipelő fiatalemberrel. Felült melléje a bricskára, de a sötétben nem tudta kivenni arcvonásait. Első napja a tanyán temetéssel kezdődött... Nekisúrlódott a pap, a tömjénfüstölő, a major asszonyainak kíváncsi arca... Látta magát, amint főkötővel bekötik a fejét, vörös, húsos kezük a homlokához ér, a felvirágozott bricska imbolyogva hintázik a gödrös úton, és kibírhatatlanul csikorog nyikorog. Mosolyognia kéne, a boldogságtól ki kellene nyújtania kezét a föléjük boruló fák ágai után, de ő csak maga elé bámul, és ájtatosan azt kívánja, nehogy a láthatár fölött megjelenjen a vörös motorkerékpár s a csillogó-villogó porszemek. Csakhogy minden hiába, mert a tündöklő porszemek és a motorzúgás éppen most, ebben a nem kívánt pillanatban jelennek meg. Jéghideg hullám önti el testét: az itt átélt szenvedélyes órák utá'ata. Utána szégyen és lelkiismeretfurdalás marad benne, mint gyomorban a meg nem emésztett étel. Kezébe temette arcát. Hirtelen előbukkant a nap, s szétömlő sugarai fénybe borították a padlót. Az őszirózsák földerültek, sárga napkorongjaik felcsillantak, mint megannyi arany- dukát. Istenem, hiszen ez a nyár még tart! A tárgyak mintha hozzábújtak volna, keze fölmelegedett, éhsége és szomjúsága támadt. Benyúlt a fiókban levő bonbontartóba (az igazgató ajándéka), s egy bonbont a szájába tett. Nekitámaszkodott a hímzett bársonypárnának (anyjától kapta), s fölvette ugyanazt a testtartást, melyet a legszívesebben használt, ha édesanyjával beszélgetett ... Hogyan is történt? István az előkészítőben leforrázta a kezét, beállított kötözésre. Beolajozta alkarján az égési sebeket, majd fehér kötszerrel bepólyázta. Kicsit felszisszent, és természetesen el is nevette magát, de nem olyasformán, mint a többiek, nem „férfihősködésből“, hanem magától értetődően, minden tettetés nélkül. Ogy állt előtte, mint bárhol máshol, nem játszotta meg magát, megnyerő volt az őszintesége. Dicsérte fürge ujjait, s ő közben bizonyos volt benne, hogy amit mond, azt valóban csak az ujjak kedvéért mondja, s nem azért, hogy bókoljon. És mégis — ez volt a legszebb bók, amit a tanyán kapott. Amíg tenyerében tartotta a férfi kezét, azon csodálkozott, hogy úgy remeg, mint egy riadt madárka. Honnan költözött ekkora mancsba ez az ellentmondó remegés?
