Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Kovács Magda: Jaku nem hazudott (elbeszélés)
Kovács Magda Jaku nem hazudott A kőművesek lassan nekivetkőztek a melegben. Ledobták kopott, foltozott munkásingüket, megoldot'ák a bakancsfűzőt, de a mészfoltos nadrágot magukon hagyták. Csak a napszámosok vetkőztek le egészen, egy púpos, görbe lábú és egy hosszú, cingár cigánylegény. Fehéren szikrázott a habarcs, a sárga homokkupacok a folyómederről beszéltek pergő nyelven a feltört, szikkadt földnek. Elhagyott, élettelen terpeszkedésben téglacsomók várták, hogy néhány méterrel odébb vándoroljanak a lassan növekedő falakba. Csend volt a domboldalban, messze a falutól, ahol az istálló épült. Délidő közeledett. Forró áramlatok hömpölyögtek le az égből, végiggörögtek a domb oldalán, kékre égetve a fűszálakat. A domb tetején, kerek kis akácosban, a messzi falu temetője hallgató't, alatta a régi istálló fekete falai lobogtak. Néha sűrű rajokban legyek tódultak ki az ablakaiból. Süvöltve, zümmögve borították el a kőműveseket, akik káromkodva csapkodtak, és vízzel öntözték egymást. Jaku, a púpos napszámos nem bírta tovább. Messzire dobta a lapátot, hogy megcsendült a föld, mint az üveg, és levágta magát egy téglacsomó árnyékába. Kifújta magát, fűszálat dugott a szájába, és elömlött rajta a henyélés boldogsága. Nézte a napot, amely egyre magasabbra emelkedett, és nézte János apót, az öreg kőművest,- aki magasan a fal felett hajladozott. Kiszikkadt, inas teste észre se vette a forróságot, tenyere hatalmas repedéseiben elbújhattak volna a hangyák. Gyengülő szemét, amelynek kékjét már kifakította az ég és a szél, mintha állandóan lehunyva tartotta volna. — Görbe a fal, János apó — kiáltott fel hozzá, de János apó, mint aki nem hallotta, tovább veregette a téglák piros hasát. — Kőműves úr, felforrt a higany a szintezőjében, hullámos a fal! — Hullámos a hátad, de nem az én falam! — Még s széo feleséget kaptam. Körben az állványokon felharsant a kőművesek nevetése. — Beszélj a feleségedről, Jaku! — kiabálták le hozzá. Kívülről ismerték már a történetet, de szerették mindig újra hallani. Elfelejtették a forróságot, a száraz ebédek fanyar ízét, s a csúnya kis emberke átlényegülése lassan rájuk is átragadt, amikor az állványon kuporogva kigyulladt benne a csodálatos emlék, és beszélni kezdett. — Későn jött az én szerelmem, már benne jártam a korban, a hajam is ritkulni kezdett, de még nem találtam asszonyt, aki hajlandó lett volna velem élni. A seregben a lányok belém rugdaltak, ha a szoknyájuk alá kaptam, leköpdöstek az asszonyok. Addig-addig, míg kiutáltak maguk közül. Elmentem az erdőn túlra, teheneket őrizni. Soha többet nem jöttem be a faluba, csak hajnalban, hogy kitereljem a csordát, estefelé meg visszafordultam a falu végéről. Gondoltam, minek abajgatnám a tisztességes emberek életét ilyen csúf ábrázattal, mint az enyém. Nem mondom, jó dolgom volt. Egész nap az eget néztem, a madarakat hallgattam, babot főztem kondérban, vagy
