Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Kovács Magda: Jaku nem hazudott (elbeszélés)

elmentem ürgét önteni. Csak este szenvedtem a nagy csillagos ég alatt a még nagyobb egyedülléttől. Ogy kitárult a lelkem, mintha nem is lettem volna csúf cigány, hanem valami szép úri virág. Egyre jobban éreztem, hogy asszony kellene, aki hozzám bújva érezteti velem, hogy ember vagyok, nem mihaszna, véletlen teremtménye a földnek. Egy nap, ahogy épp ezen gondolkodok, egyszerre madársírást hallok. De olyan panaszosan sírt, hogy azt hittem, vadmacska fojtogatja. Elindultam nagy sietve a hang irányába. Messze kerültem a helyemtől, amikor a hang elhallgatott. Ott álltam egy szép, nyíló vadrózsabokor előtt, vakargattam a fejemet, gondoltam, ennek már vége, és sajnáltam szegény párát, amikor megint felsírt a hang, de most már a lábam elől. Lehajoltam, széthajtogattam az ágakat, és a magas fűben egy gyönyörű nőt találtam. De olyan szép volt, hogy megijedtem, és el akartam szaladni. Nem volt nagyobb egy tízéves gyereknél, de formás volt, hófehér bőrű, és szárnyai voltak. Aranypeltyes kék szárnyai. A szeme fényét mintha a csillagoktól lopta volna. A szája pirosabb volt az érett meggynél, és amikor kinyitotta, azt hittem, havazni fog, olyan fehérek voltak és olyan aprók a fogai, mint a hópelyhek. Ha beszélt, akkor is mindig azt hittem, hogy hópelyhek keringőznek a szájában. Nem volt más rajta, csak egy rövid kék szoknyácska meg valami piros viráglevél aranyszálakkal a talpára kötve. Apró mellét eltakarta zuhogó fekete hajával.

Olyan zavart voltam és tanácstalan, hogy cigányul szóltam hozzá. Erre visszaszólt cigányul. Azt mondta, hogy ő cigány Tündér Ilona, itt szálldosott az éjszaka, leröppent a rőzsabokorra pihenni, de megcsúszott a lába, lezuhant, és zuhanás közben a tövisek összekaszabolták a szárnyát. Hiába sürgette a pirkadat, nem tudott vissza- szállni. Kért, hogy segítsek rajta. Nem bánod meg, mondta, ha meggyógyulok, meghálálom, módomban van.

Lenyú'tam érte, felemeltem. A szárnya valóban rongyos volt, mint mikor a jégeső összeszaggatja a gyenge káposztalevelet. Elvezettem az árnyékba, szamócát szedtem neki, de nevetve költötte a kezemből.

— Öntsünk inkább ürgét!

És öntöttünk. Végigjártuk a domb oldalát, olyan öntözködést rendeztünk, mint mások húsvétkor. Ezzel telt el a napunk, és nem sikoltozott, nem félt, csak nevetett. Este tüzet raktam, hívni se kellett, odaült magától mellém. Aztán végigdőlt a meleg földön, és mesélni kezdett mindenféléről, amiről más ember soha nem hallott. Azelőtt a csillagok beszéltek így hozzám.

Másnap is mellettem maradt, harmadnap is. Hogyha elkóborolt egy tehén, csak füttyentett, s az előcsörtetett a bozótból, odajött hozzá, megnyalta a kezét. Szép, szeiíd szemükkel a barmok szinte szerelmet vallottak neki. Jómagam is itt tartottam már, de az utolsó pillanatban mindig eszembe jutott, hogy milyen csúf vagyok, és inkább hallgattam.

Amikor elrongyolődott a szoknyája, ledobta, és kért, hogy én is dobjam le a rongyaimat. Először szégyenkeztem a csúfságom miatt, de amikor láttam, hogy nem fél tőlem, megszoktam. Ogy éltünk, mint a paradicsomban.

A hetedik na;on így szólt hozzám:

— El kell mennem, meggyógyult a szárnyam.

— El — sóhajtottam, és felpiszkáltam a tüzet, hogy az arcába világítson. Szomorú volt, szomorúbb, mint én.

— De akkor soha többet nem jövök vissza — mondta.

— Tudam — csikorgattam a fogaim —, tudom.

— Itt maradhatnék, ha akarnád.

— Ugyan, mit akarhatnék én, csúf cigány? — és bizony isten, már sírni kezdtem.

— Ogy szól a varázslat — vágott közbe —, hogy ha földi ember felesége leszek, soha többé nem hagyhatom el a földet, és földi ember módjára kell élnem.

— De akkor meg kell halnod.

— Te is meghalsz.

— Én csak egy csúf cigány vagyok, de te szép vagy, és tündér vagy — mondtam, pedig reszkettem, hogy maradjon, — érted kár lenne. — Akkor a nyakamba borult, és csókolni kezdett.

így lett a feleségem. Reggelre eltűntek a szárnyai, megbámult a bőre, de csak egészen kicsit, és aranyosan csillogott. Szebb volt, mint azelőtt. Hogy én is megsza