Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)

A kémények füstje egyenesen szállt az ég felé. Égtek a vacsora áldozati tüzel. A falu pihenni készült. Csak a gyerekek nem fáradtak el. Hadba verődtek, és zsibongva játszottak a faluvégen, mezítláb és maszatosan. Csak akkor csendesedtek el, amikor egyikük észrevette a királyt.

— Jön Lükeimre — kiáltotta.

— Lükeimre, Lükeimre — kiabálták kórusban.

A király részegen, botladozva jött a gyereksereg felé, néha elesett, s a kanna messzire gurult a porban. Feltérdelt, felvette a lapátot, ráakasztotta a kannát, felállt, ős újra elindult.

A gyerekek egy ideig csendben nézték a királyt. Figyelték, hogyan áll fel, hogyan indul el, s néhány lépés után hogyan terül el újra a porban.

Az egyik kölyök, mikor a király kannája messzire gurult, nehéz követ tett bele. Mikor a király a kannát a lapát végére akasztotta, és fel akart állni, a kő súlya elrántotta. A király hanyatt esett. A gyerekek kacagtak.

A király feküdt a földön. Fáradtnak érezte magát. Aludni szeretett volna. Oldalára fordult, fejét kezére fektette, és lehunyta a szemét.

A gyerekek körülállták. Egy ideig nézték, mit csinál a király, s mikor látták, hogy nem mozdul, az egyik meglökte a lábával.

— Hé, Lükeimre — kiáltotta —, hé, Lükeimre.

A többiek sem maradtak tétlenül. Lükeimre jó szórakozásnak ígérkezett. Ha felállt és tántorogva elindult, meglökték, a király elesett, s mikor újra fel akart kelni, megint ellökték. Füvet és kövér lapulevelet téptek az árok partjáról, gombóccá gyúrták, s az inge alá tömték.

— Púpos lett a Lükeimre, púpos lett a Lükeimre — kiabálták.

Aztán az egyik a kannát a király fejére húzta. A király körbe forgott a kannával a fején, nem tudta, merre induljon. Elesett, felállt, lépett volna, de ismét elesett.

Ekkor a gyerekek újra kiabálni kezdtek.

— Kannafejű Lükeimre, kannafejű Lükeimre.

S később:

— Táncolj, Lükeimre!

S a király, kannával a fején, forgott a porban. Elesett, felkelt, forgott, újra elesett, felállt és forgott.

Elvégeztem, amit kell, gondolta a király, a porból kell felemelkednie annak, aki a porba esett. Elérkezik az Idő, amikor megáll minden pörgés, és csend lesz, és senki se jöhet közel hozzám, hogy újra és újra a porba lökjön. Nagy háború ez, fehér és piros háború, a győzelem nem győzelem, a vereség nem vereség. Csak az volt, amit eltöröltem a porban, csak az lesz, amit a porba írok.

Elesett, fejéről messzire gurult a kanna. A gyerekhad hangosan üvöltött. A király lassan elindult, lapátot, kannát maga mögött hagyva a porban. A gyerekek egy ideig még követték a királyt, köveket dobáltak utána, homokot szórtak a fejére, de a király észre se vette. Csak ment, botladozva a két árokpart között a poros úton.

A házak élőt az utca mindkét oldalán diófák és akácok álltak.

— A királyról tisztelettel — mondta a fáknak.

A fák az alkonyaiban tovább mondták a király szavait. A kék csönd megtelt tisztasággal. Távol fények gyúltak, felragyogott az ég pereme, arany szögekkel kivert tengerré vált a mennybolt; az út mellett heverő fehér kövek is fényleni kezdtek, s a fűszálak hegyén zöld lánggal sziporkáztak a szentjánosbogarak.

Nem könyörögni jöttem, beszélt maga elé a király, nem megállni és elesni, nem forogni és elesni. Nekem el kell végeznem az elvégzendő dolgokat, ha lapáttal, ha kannával, akkor is el kell végeznem. A rám tapadó szennyet a nap fénnyel, meleggel, sugaraival letisztítja rólam. S a falak mentén, amerre megyek, kinyílnak egyszer az ablakok, és rám néz, aki eddig elfordította tőlem a fejét. A világ minden szennyét Koócs gödrébe temetem, minden bűzt, minden átkot, minden halált, minden háborút. Fehéret és pirosat, éjszakait és nappalit. S mikor megérkezik a fiam, béke lesz vasárnap, és a vasárnapot követő minden napon. Tudom, mi miért van a világban. Tudom, mit érnek a fák, mire jók a bokrok. Tudom, miért szántják fel a földet ősszel,