Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
s miért vetik be tavasszal. Tudom, miért szállnak felettem a madarak és a repülőgépek. És ha porba esek, akkor is király vagyok. Egyedül mindenek felett. Király, király, király ... Király ... Letért az útról, átvágott az érett vetéseken, sarjadó lucernásokon, amelyeken megült a harmat; rongyos kabátja denevérszárnyként röpködött utána. Ment a végtelenben, égő csillagokkal a feje fölött. Learatott árpatáblákat hagyott maga mögött, illatozó szénaboglyákat, alakja a hold ezüst fényében egyre nőtt, nagyobbodott, hatalmassá vált az érkező éjszaka kapujában, koronája a fák koronájáig ért. Kinyílt előtte a nehéz tölgyfaajtó, s belépett a folyosóra, amely enyhén emelkedett, s beleveszett a végtelenbe. A folyosót — úgy érezte — puha, vörös szőnyeg takarja, amely felfogja a lépések neszét. Minden tiszta volt, világos, fénnyel teli. A csend könnyű kéksége áradt szét a dolgokon, s a király arcáról sugárzott a derű. Átlépte az utolsó küszöböt, hazaért, haza, ahol a ki nem mondott szavak is érthetővé válnak, ahol elég egyetlen mozdulat, és minden helyet talál magának a csendben. A király lassú léptekkel ment előre a folyosón. Szakadt bakancsa mintha nem is érintette volna a puha szőnyeget. Levetett köpenyét bal karján tartotta, s ment előre a zuhogó fényben. A folyosó jobb oldalán nagy termek hallgattak. Az első terem közepén vízzel teli medence csillogott. A király megállt a medence előtt, letette köpenyét, s kezét a vízbe mártotta. — Víz — mondta hangosan, s újra megismételte: — Víz. Levetette kabátját, áthúzta fején az inget, s a medence vizével megnedvesítette homlokát. Levetkőzött, s medencébe lépett mezítelenül. A víz körülölelte testét, fölemelte, csendesen, méltósággal ringatta. A vizek örök, királyi méltóságával. Mikor kilépett a vízből, könnyű szél támadt, s megszárította a testét. Felöltözött, és kilépett újra a vörös szőnyeggel borított folyosóra. A következő terem fölött a nap állt. A terem padlóját homok fedte. A homok el volt simítva a padlón, mintha a nap sugarai egyengették volna el, a király akarata szerint. A király megállt a terem küszöbén, és végignézett a termen. — Homok — mondta hangosan, s megismételte: — Homok. A küszöb mellett bronzedényben három színes pálca állt. A király kivette az edényből a színes pálcákat, a homokba fektette őket, jobb kezével egy csipetnyi homokot markolt fel, s a homlokára szórta. A nap megérintette sugaraival a király homlokát. Mezítelen lábával a király előrelépett, a terem közepe felé, s három színes pálcával három vonalat rajzolt a porba. A három vonal egy pontból indult, s mint nap sugarai, három irányba futott szét. A király felegyenesedett, nézte a porba rajzolt vonalakat, melyeket teremtő keze alkotott. Újra lehajolt, s új jeleket írt a porba. Csupa egyenes vonalat. A terem lassan megtelt jelekkel. A király visszatette a színes pálcákat a bronzedénybe, megállt a terem jelekkel teleírt padlója előtt, fejét a nap felé emelte, és bólintott. A harmadik teremben fehér abrosszal leterített asztal állt. Az asztalon kerek, szegetlen kenyér volt, a kenyér mellett ónkancsóban vörös bor. — Kenyér — mondta hangosan, s megismételte: — Kenyér. Az asztalhoz lépett, fölemelte a kenyeret, megszegte, s a levágott darabot homlokához érintette. Leült a székre, és megette a leszelt kenyeret. Utána bort töltött a pohárba, és ivott a borból. A király a pádon ült, s az ablakon át nézte a vékony sugarakban hulló esőt. Az ég szürke volt, tömött és nehéz. Hullott a fák sárgára érett lombja, hullott a lomb a megfeketedett nádtetőkre, a felázott őszi földre, hullott a kinti komor világra. A falun végig nehéz dübörgéssel autók mentek hosszú oszlopokban. Az autókon katonák ültek, szürkén, ázottan. Az autók ágyúkat vontattak. Nyugodt volt, mert minden az ő akarata szerint történt. Íme, ideértek az autók, ideértek a katonák, ideért
