Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
A világosság felé fordítom az arcom, gondolta, a fénytől megtisztulok, új üzenetet küldök a fiamnak és új kardot Is. Akkor majd lát-ii fogja az utat, amelyen el kell indulnia, hogy hazaérjen. Az akácfák árnyékában terített asztal várja, kancsóban bor, és minden jó, amit kíván. Odaülök az asztal másik oldalára, és nézni fogom, ahogy kenyeret szel. Ha felemeli a poharát, én is felemelem a magamét, s a poharakat fenékig ürítjük. Közben a teli kannával újra felment a trágyadomb tetejére, aztán megint és megint. Ki kell várni az időt, gondolkodott tovább, ki kell várni, hogy elérkezzen. Az időt nem a postás hozza. A postás rossz híreket hoz, de nem az időt. És csalást hoz. Akik meghaltak, azokról hoz üzenetet. Az én fiamról is hozott üzenetet, de az üzenet nem igaz. Az én fiam nem halt meg, az én fiam mindennap üzene'et küld. Fehér és piros üzenetet. Éjszakát és nappalt küld. Az időt küldi, ami lesz. Királyi akaratomból. Mert király vagyok. Király mindenek felett. A kisfiú felkapaszkodott a disznóól korlátjára, s onnain nézte a királyt, aki a lapáttal és a kannával némán dolgozott. Az udvar tele volt súlyos, átható bűzzel. A gödör mély volt, s a királynak egyre nehezebb lett a dolga. Letérdelt, úgy lapátolt. Koócs kijött a házbői, és halkan káromkodott. Rettenetes volt a bűz. Hányingere támadt, pedig istállóhoz, állatokhoz szokott ember volt. — Méghogy király — morogta maga elé —, méghogy király. — De aztán legyintett, mert tulajdonképpen sajnálta Lükeimrét. Hiszen korábban olyan volt, mint mindenki a faluban, csendes, szorgalmas. Csak mióta a fia elesett, azóta ilyen. S a falu mindjárt nevet is adott neki: Lükeimre. Koócs lement a pincébe, egy üveget megtöltött borral, maga is ivott, majd a teli üveget hátravitte, s az istállóablakba állította. Utána visszament a házba. A király dolgozott. Ruhájára, kezére bűzös lé tapadt. Mozdulatai egyre bizonytalanabbak lettek. A pálinka, amit megivott, lerészegítette. Mikor a gödör kiürült, leült, és lábát belelógatta a gödörbe. Feje fölött nagy kék legyek dongtak, izzadt arcához csapódtak. A király halkan dúdolt. Látta maga előtt a fehér abrosszal leterített asztalt, az asztal túlsó oldalán a fiát, és önmagát is látta. Az árnyékba ült, tiszta ruhában, kényelmes székben. Nézték egymást, de nem beszéltek. A csend méltóságosan libegett közöttük. A kisfiú nagy huppanással ugrott le a korlátról. — Imre bácsi — szólt a királyhoz —, haza kell mennem. A király lassan felállt. — Jó — mondta —, menj haza. De holnap megint gyere el hozzám. — Eljövök — mondta a kisfiú tiszteletei. — Imre bácsi még nem megy haza? — Még dolgom van — felelte a király. A kisfiú végigszaladt az udvaron, de egy pillanatra megállt az öreg Koócs díszes galambdúca alatt, mert a galambokat nagyon szerette. A király a lapát nyelét átdugta a kanna fülén, s a lapátot a kannával együtt a vállára emelte. Tudta, hogy az istállóablakban egy liter bor várja. Tudta, és mégse sietett. A király nem siet. A király tudja, hogy nem szabad sietnie. Az istállónál levette válláról a lapátot, s a földre tette. Az istállóablakból elvette a bort, leült, hátát a falnak vetette, és ivott. Az üres üveget visszatette az istállóablakba. Koócs jött hátra az istálló felé. — Végeztél? — kérdezte a királytól. A király bólintott. Szeretett volna beszélni Koócsnak a fiáról, de nem sikerült összeilleszteni a gondolatait. Minden darabokra hasadt benne; vagy csupa fehér volt minden, vagy csupa vörös. Havas és véres síkok váltották egymást, billegő, elpörgő végtelen terek, amelyek fölött füstfelhők gomolyogtak, eltakarva a napot. — Ha végeztél, akkor rendben van — mondta Koócs, és bement az istállóba. Kl- hányta a lovak alól a friss trágyát, szénát vetett a jászolba, s egy ideig hallgatta, hogyan herseg a fonnyadt széna a lovak szájában. Mikor kiment az Istállóból, a király már nem volt az udvarban.
