Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
A ház málló falán, közvetlenül a király feje mellett legyek sütkéreztek a napon, s Időnként szemérmetlen zümmögéssel egymásra hágtak. A király letette a pálcáját, s azon a napon már egyetlen jelet sem rajzolt a porba. Se folyót, se hegyet, se birodalmat. Ült a küszöbön, és elmerülten vizsgálta szakadt bakancsát. — Lükeimre! Itthon vagy, Lükeimre? Koócs, a húszholdas gazda kiabált a lovak fara mögül a király háza felé. A kisfiú felállt a küszöb mellől, és bement a házba. — Imre bácsi, a Koócs hívja. A király szó nélkül felállt, vállára terítette köpeinyét, és kiment az udvarra. — Hé, hozd a szerszámaidat — mondta valamivel csöndesebben Koócs. __ A király megfordult, s az ól felé ballagott. Az ól mellől felvett egy (kannát és egy lapátot. A lapátot a vállára tette, a kannát a kezébe fogta. — Mozogj, mert mindjárt sötét lesz — emelte fel Koócs újra a hangját. A lovak türelmetlenül rágták a zablát, csapkodtak a farkukkal, s ez Koócsot idegesítette. — Koócs bácsi — mondta a fiú —, én is mehetek? — Ha kedved van — mondta Koócs —, nem bánom, de ha koszos és büdös leszel, és az anyád leporolja a nadrágodat, ne engem okolj. Felültek a kocsira. A király maga mellé tette a kannát és a lapátot. Koócs megrántotta a gyeplőt, s a lovak horkanva indítottak. A kerekek nagyokat döccentek a hepehupás úton. — Irt-e a fiad, Lükeimre? — kérdezte Koócs a királytól. A király bólintott. — Tegnap és ma is érkezett futár. — És mit írt? — Fehéret és pirosat. Éjszakát és nappalt. Mert nagy háború ez a mostani. Nappal is háború, és éjszaka is háború. És vasárnap sincs béke. És mindenhol csak halál. Aki győz, az veszít, aki veszít, az győz. A király akarata szerint. A Koócs-porta kapuja tárva volt. Ilyenkor nyáron csak késő este zárultak össze a szárnyai. A lovak parancs nélkül fordultak le az útról, s végighaladva a hosszú lakóház előtt, az istállónál megálltak. Koócs leugrott az ülésről. — A járást ismered — mondta a királynak. — Mindjárt hozom a pálinkát. Kifogta a lovakat, s bement a kamrába. A király levette a (kocsiról a kannát és a lapátot. A lapátot az istálló falának támasztotta, a kannát a lapát mellé, a földre. Koócs hozta a pálinkát. — Igyál — mondta —, aztán láss hozzá. Te meg mit bámulsz? — kérdezte a kisfiútól. — Koócs bácsi, de hiszen ő király ... — Tudom, kisfiam, tudom. Ö király. Lükekirály, klozett a trónja — mondta, és nagyot nevetett. A király hallgatott. Fogta az üveget, színtelen, büdös pálinka lötyögött benne. Kihúzta a dugót, és ivott. Aztán megint és megint. Amíg volt az üvegben. Mikor az üveg kiürült, visszaadta Koócsnak. — Koócs bácsi, de ő igazán király ... Koócs fogta az üveget, és elment. — Várj az időre, ami elkövetkezik — mondta a ikirály a kisfiúnak. Felemelte a vödröt, vállára vette a lapátot, és elindult az udvar vége felé. Az árnyékszék a trágyadomb mellett állt. Kicsit elferdült deszkatákolmány volt, időtlen repedései, mint vénember arcán a ráncok, megfeketedtek. A király megkerülte, s mikor mögéje ért, letette a kannát. A lapáttal elmozdította a gödör felett levő deszkalapot, és odébb tette. A gödörből nehéz bűz csapott ki. A király egy pillanatra megmerevedett. Ismerte Koócs gödrét, tudta a mélységét, a szélességét. És azt is tudta, hogy a munka, amit el kell végeznie, nem lesz könnyű. De azt is tudta, hogy a király munkája sohase lehet könnyű. A kannát a gödör mellé állította, s lapátját belemerítette az emberi ürülékbe. Mikor a kanna megtelt, felvitte a trágyadomb tetejére, és kifordította. A lapáttal néhányat a kanna fenekére ütött, utána lement a gödörhöz, és újra kezdte.
