Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

kapcsolatban, aki a vallás világát valami „külön“, „más“ világnak tartotta.) Az egyazon objektív valóságról szóló tétel — csak látszólag meglepően — igen fontos következménnyel jár a formára nézve: a tükröződés nem lehet a valóság mechanikus másolata, mert akkor egyazon valóságnak csak egyetlen mimetikus alkotás felelhetne meg, és minden jelenséget csupán egyetlen „egynemű közegben“ lehetne ábrázolni, az összes többi ábrázolás torzítás volna (Entstellungen). Ezzel meg van adva a válasz Helmholtz- nak is, aki hasonló okoskodás alapján hajlamos volt az érzetekben pusztán „konvencionális jeleket“ látni, melyeknek semmi közük a valósághoz. „Ha például a zöld szín mint egy meghatározott rezgésszám fiziológiailag szükségszerű reakciója jelenik meg tudatunkban, mi más lehet ez akkor, mint e jelenség képmása az emberi lélekben?“

— írja Lukács (2, 323), akit persze Helmholtztól a Materializmus és empiriokriticizmus választ el. Eddig rendben is van a dolog. De ha minden v:sszatükröződés tárgya egy és ugyanaz a valóság, akkor fel kell tenni a kérdést, milyen munkamegosztás van közöttük? Ha ez a megosztás horizontális (a valóságnak valamiféle „hatásköri felosztása“ értelmében), akkor nem zárkózhatunk el a következtetés elől, hogy a művészet megismerés, pedig ezt a tételt az utóbbi időben sűrűn — és mi tagadás, joggal

— cáfolják. Ha másféle munkamegosztásról van szó (például egyazon valóság különféle szempontokból történő tükrözése), akkor tovább kell menni, s az esztétikum és művészi tükrözés értelmét a mimesisen kívül még másvalamiben kell keresni. Lukács az Esztétikában maga is több ízben hangoztatja, hogy a művészet nem megismerés, s különösen Hegelnek azt a tézisét utasítja el, mintha a művészet egy korábbi, tehát alsóbb foka volna a megismerésnek (Vorform dér Erkenntnis). Igaz, hogy Lukács egyes megfogalmazásai a részletekben ellentmondanak egymásnak, de nem is ez a lényeg. Kíváncsiságunkat inkább a két terület egymáshoz való viszonya kelti fel, amely — akárhogyan vesszük is — Lukácsnál nem szimmetrikus. Jellemző már az is, hogy az ľ. jelzőrendszer, tehát Lukács koncepciójában a művészet szférája, a reflexek és a fogalmak között kap helyet; ez — megengedjük, hogy a szerző szándéka ellenére

— bizonyos hierarchia képzetét kelti, amelyben a művészet alá van rendelve a tudománynak. A viszony aszimmetrikus voltáról tanúskodik az is, hogy Lukács szerint a művészetet transzponálni lehet és kell is a fogalmak nyelvére, „ha nem akarjuk, hogy olyan fontos terület, mint a művészeté, a miszticizmus és irracionalizmus zsákmányává legyen“; magától értetődik ezzel szemben, hogy a tudománynak nincs rá szüksége és nem is tűrné tételei „lefordítását“ a képzetek nyelvére. Eléggé ékesszóló ebben az összefüggésben az a körülmény, hogy Lukács a művészetben (Hegelhez hasonlóan) nem azt értékeli a legmagasabbra, ami a sajátos középpont közelében helyezkedik el, hanem azt, ami a fogalmi határán mozog: az irodalmat, s azon belül is a regényt. Amikor ezzel kapcsolatban némely fenntartásunkról adunk számot, nem szándékunk a lukácsi konklúziót eleve helyteleníteni: nem is annyira Lukács nézeteinek helyreigazítását érezzük elsősorban szükségesnek, mint inkább következetes végiggondolásukat. Könnyen lehet, hogy a Lukácsnál észlelt hierarchia látszatához maga az a tény is hozzájárul, hogy egyáltalán elképzelhetőnek tartotta a két terület összemérhetőségét — hogy a visszatükröződés egyetlen közös őslényegéből származtatta mind a kettőt.

Itt helyénvaló megjegyezni, hogy tudomány és művészet kölcsönös viszonyának ilyen felfogása összhangban van Lukács György emberi és tudósi profiljával. Életművét elsősorban az irracionalizmus és a miszticizmus elleni harcnak szentelte. Talán ez a még ellenfelei szemében is tiszteletre méltó makacssága és következetessége tette a művészet némely aspektusaival szemben kevésbé elnézővé — mint amikor az embernek nem valami fényes szellemi képességekkel rendelkező, de nagyon csinos hölggyel van dolga: fenntartás nélkül elismeri sajátos kvalitásait, de mégis valami jóindulatú lenézéssel... Ebben a rendkívüli nehéz és gondolatokkal bővelkedő műben sok minden van Lukács személyes lírájából, talán több, mint előző művei bármelyikében: Lukács, amint az irracionalizmust kiküszöbölő zsenielmélet szükségét hangoztatja; Lukács, amint az „igazi költői nyelvet“ ott keresi, ahol a szavak jelentése fogalmi szintre emelkedik; Lukács, amint szenvedélyesen cáfolja, hogy az emberi szenvedélyeknek titokzatos természetük van, s hogy „önálló élőlények egy emberen belül, amelyek az embert adandó alkalommal ellenállás nélkül elragadják, mint a vihar egy védtelen halászbárkát“ — mindez nem tartozik a mű lényegéhez,