Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

de annál inkább légköréhez. Ebben az összefüggésben Lukácsra is érvényes a mű mottójául választott marxi mondás: „Nem tudják, de teszik“ (sie wissen es nicht, aber sie tun es).

Már bevezetőül jeleztük, hogy a témákat és szempontokat e rövid ismertetés céljaira meg kell rostálni. Visszapillantva úgy tűnik fel, bogy az idő- és helyszűkére különösen azok a fejezetek fizettek rá, amelyek a mű struktúrájával kevésbé szervesen függnek össze, de átgondoltságuk vagy időszerűségük folytán joggal tartanának számot figyelmünkre. (Mint például az allegorikusról és szimbolikusról szóló fejezet.) Aki ebbe a műbe beleolvas, hamarosan rájön, hogy nemcsak a gondolatok roppant gazdagságával tűnik ki, hanem egy sereg akadállyal is, melyeket az olvasó útjába tornyosít. Paulinyi Zoltán a Kritikába írt recenziójában (1964, 9. sz.) joggal ütközött meg azon, hogy ilyen jelentős műnek nincs tárgymutatója; teljes lehetetlenség utólag fellapozni a műben valamely téma vagy terminus első előfordulását. Ez persze technika dolga, de Lukács máskülönben sem kényezteti olvasóit. Az Esztétika szövege kevéssé tagolt, egyetlen feltartóztathatatlanul hömpölygő folyóra hasonlít; a definíciók — mint mondottuk — programszerűen hiányoznak, kulcsfontosságú mondatok és félmondatok harminclapos fejezetekben vannak elbújtatva; valamely tárgy előzetes bejelentése vagy összegezése a fejezet végén fehér holló számba megy. In praxi válik itt érthetővé, amit Lukács egyszer féltréfásan kijelentett: „Azt hiszem, hogy egyetlen mondatom sem fog túlélni, de egyik-másik könyvem talán mégiscsak...“

Az esztétikum sajátossága mint az Esztétika első része, önálló mű; a részlettanulmányokkal, értékítéletekkel nem kell a tervbe vett további részek megjelenéséig várni, ha igaz is, hogy a monumentális rendszer csak velük lesz teljes. (S csak akkor alkothatunk majd képet a dialektikus materialista és történeti materialista megközelítés kölcsönös viszonyáról a művön belül.)

Egyelőre csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a marxista esztétika eddig legnagyobb arányú rendszeralkotó kísérletével van dolgunk: az első részben az esztétikumnak mint következetesen felépítményi jelenségnek az általánostól az egyre sajátosabb felé haladó kibontakozásával. Lukács egész kutatói alkata és stílusa kizárja, hogy a mű kiindulópontjánál etikai mozzanatok álljanak; de a kicsengése nemesen patetikus. Már itt, az első részben jelzi Lukács, hogy az emberiségnek éppúgy kötelezettségei vannak a művészettel szemben, mint a művészetnek az emberiséggel szemben. A zárófejezetek azt a „szabadságharcot“ dokumentálják, melyet a művészet mint „az emberi nem öntudata“ (das Selbstbewusstsein dér Menschengattung) folytat az ember gondolat- és érzésvilágának defetisizálásáért. A mű tagadhatatlan egyoldalúságai ezen a szinten nem kisebb tiszteletet ébresztenek — és nem kevésbé ösztönzőek —, mint azok a részek, melyeket fenntartás nélkül elfogadunk. Lukács Esztétikába mindenképpen a művészetelmélet rendkívüli gazdagodása. A hullámverés, amelyet bizonyára kivált, a dolog természeténél fogva nem következhet be gyorsan, de feltehetően tartós lesz.