Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

szerkeszt, melyek realitását nem érinti, hogy testet öltöttek-e mint vizuális visszatükröződés; ezzel szemben a filmtechnika mindig egy előre megadott valóság vissza- tükrözésen munkálkodik, végső produktuma pedig a valóság mása, sohasem maga a valóság. A zene és az építőművészet közötti különbséghez még tegyük hozzá, hogy történeti fejlődésük is szétágazó: míg a zene az utóbbi évszázadokban virágzásnak indult, az építőművészet hanyatlik, aminek okát Lukács abban látja, hogy túlságosan ragaszkodik az elsődleges, azaz dezantropomorfizáló tükrözéshez.

Valamennyi művészetre érvényes, hogy mimesisük egy bizonyos, rájuk nézve sajátos „egynemű közegben“ játszódik le; erre mint valami közös nevezőre transzformálódnak a tükrözött valóság összes elemei; azt mondhatnánk, hagy az egynemű közeg az illető művészet „egységes pénzneme“. A sajátosság ez esetben nem úgy értendő, mintha több különböző művészetnek nem lehetne ugyanaz az egynemű közege. Példa az egynemű közegre a „hallhatóság" (zene), a „taglejtés“ (tánc) és a „láthatóság“ (amely közös egynemű közege a festészetnek, szobrászatnak, filmnek stb.). A valóság téridőbeli természetéből következik, hogy a „láthatóság" egynemű közegén belül is létezik valamiféle „kvázi-idő“, amint a „hallhatóság“ közegén belül, tehát a zenében is van „kvázi-tér“. Az egynemű közeg korántsem szegényíti el a jelenségvilágot, éppen ellenkezőleg: a figyelem nagyobb összpontosítását, a lényeg hatékonyabb megközelítését teszi lehetővé, olyasféleképpen, mint amikor behunyjuk a szemünket, hogy jobban halljunk.

Itt természetesen felmerül a kérdés, mi az irodalom „egynemű közege“? Lukács azt válaszolja, hogy a „költői nyelv“. Tehát nem a nyelv általában; az ugyanis az emberi beszéd szubsztrátuma, a pavlovi második jelzőrendszerbe tartozik, és feladata a valóság fogalmi rögzítése; ennyiben tehát nem a művészi, hanem a tudományos visszatükröződésnek adekvát eszköze. A költői nyelv „a képzet és a fogalom közti termékeny feszültséget" hasznosítja (2, 152), s ugyanakkor megszünteti a nyelv absztraháló, dezantropomorfizáló formáját. Hogy azonban teljes egészében felfoghassuk Lukács e megállapításainak értelmét és horderejét, meg kell ismerkednünk esztétikájának egy újonnan bevezetett fogalmával, s ez az „ľ. jelzőrendszer".

Az „ľ. jelzőrendszer" a lélektan mezejére kalauzol bennünket. Lukács óvatosan előrebocsátja, hogy ennek a területnek nem szakembere, de — idézi Hegelből — az embernek nem kell feltétlenül cipésznek lennie, hogy tudja, hol szorít a cipő. Mi tette szükségessé Lukács szerint ennek a külön jelzőrendszernek a bevezetését? Az a körülmény, hogy a valóság esztétikai visszatükröződése, melynek keletkezését és fejlődését Lukács műve első fejezeteiben történeti-társadalmi aspektusból és az emberi nemnek mint kollektív szubjektumnak a szemszögéből követte nyomon, csupán az egyéni tudat közvetítésével válhat valósággá. Meg kell tehát vizsgálni, hogyan játszódik le ez az áttételes folyamat. (Ez az okfejtés mellesleg szép példája Lukács következetességének és dicséretre méltó törekvésének, hogy az esztétikát ne szigetelje el a többi tudományoktól, noha egyébiránt hangsúlyozza, hogy az esztétika lényegében filozófiai diszciplína volt és marad.) Az ľ. jelzőrendszer tehát közbülső láncszem az 1. jelzőrendszer (feltételes reflex) és a 2. jelzőrendszer (nyelv) között. Az ľ. jelző- rendszer tartománya azok a reflexek, amelyek az 1. jelzőrendszerhez hasonlóan konkrétan és közvetlenül érzékiek (azaz nem elvontak), de a 2. jelzőrendszer reflexeihez hasonlóan, kiváltóik jelzések jelzései. Ilyesfajta reflexek az emberi élet, különösen a munka folyamatában sűrűn keletkeznek; az egyik legérdekesebb példát Lukács Gehlen Az ember (Bonn, 1950) című könyvéből idézi: „Ha egy széles árok előtt egy ugrást mérlegelünk, akkor a kivitelezés vagy ennek elmulasztása egy „képzelt" ugrás eredményétől függ“ (2, 21). Ez tehát tipikus példája az olyan reflexnek, amely a „feltételes“ és a „fogalmi“ szféra között helyezkedik el. Lukács további példákat hoz fel: így a nevetést mint lélektani jelenséget (érdekes, hogy az éle komikus hatása szétfoszlik, ha utólagosan boncoljuk, elemezzük) vagy az erotika, ahol a reflexek (mint biológiai bázis) és a második jelzőrendszer (szociális hagyomány és ellenőrzés) közé feltétlenül be kell iktatni az ľ. jelzőrendszert — az olyasféle jelzéseket, melyekkel a partnerek választásukat, egymás iránti vonzalmukat adják tudtul. Tágabb értelemben is érvényes, hogy az egyén pszichológiai ítéletei, emberismerete elsősorban ebből a jelzőrendszerből táplálkozik. Ügy látszik, hogy az ľ. jelzőrendszer kiterjedt birodalma ott terül el, ahol az ember elszakad a merőben ösztönöstől, organikusan