Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

és fiziológiailag meghatározottól, és elindul az elvontan fogalmi, ha úgy tetszik: racionális felé. Ez az a szinte határtalan tartomány, ahol a cselekvő ember felkészületlenül és tanácstalanul cseppen előre nem látott helyzetekbe, melyeket ad hoc kell megoldania; ezen a fokon jut szóhoz az intuíció. Ez az esztétikumnak is sajátos területe; s amennyiben a valóság esztétikai visszatükröződésében valamilyen módon és mértékben az 1. illetve 2. jelzőrendszer elemei is részt vesznek, mindig csak az ľ. jelzőrendszerre „lefordítva“ érvényesülhetnek. Előfordulhat, hogy valaki a 2. jelzőrendszer kategóriáiban („denkerisch“) a műalkotást „megérti“, de az esztétikai hatás (ľ. jelzőrendszer) elmarad. Az „egynemű közegnek“ ez az újonnan bevezetett jelzőrendszer a lélektani megokolása, magyarázata s egyszersmind megfelelője. Visszamenőleg igazolja az esztétikum pluralitását is (eltérően a második jelzőrendszertől, amely a valóság minden területét fogalmi egységbe olvasztja össze). Világos, hogy a vázolt koncepció Lukácsnak sok irányú lehetőségeket nyújt az esztétikum sajátosságának megalapozására és kifejtésére. Ha ez a racionalizmusáról híres filozófus olyan nyomatékkai húzza alá a „meghatározatlan tárgyiasság“ jelentőségét az esztétikumra nézve, bizonyosra vehetjük, hogy az esztétikum sajátosságát legalábbis *,nem veszi félvállról. A „meghatározatlanság“ a költőiség kimeríthetetlen forrása. A homéroszi eposz, figyelmeztet Lukács, amely olyan emlékezetes hősöket hagyott nekünk örökül, szinte semmi konkrétumot sem közölt róluk. Am „ez a látszólagos paradoxon veszít valamit kezdeti keménységéből, ha arra gondolunk, hogy a dráma, az utolsó ötven év kivételével, sohasem írta le alakjait, de ezek mégis évezredeken keresztül elevenek maradtak az emberiség tudatában" (1, 670). És másutt: „...minden esztétikai képződmény önmagában áll, és a felvevő szubjektummal kapcsolatos felidéző viszony vagy mint azonnali megrázkódtatás jön létre, vagy egyáltalán nem kerül rá sor“ (2, 98). Thomas Mann, Lukács kedvelt szerzője is ilyesféleképpen magyarázza, miért konkretizálta oly kevéssé Faustusa két főalakját: nem akarta veszélyeztetni „jelképes értéküket" (Symbolwürde,

1, 671). Mindez kitűnően beleillik az ľ. jelzőrendszer elméletébe, s ezenfelül tökéletes összhangban van Lukács korábbi (annak idején könyv alakban megjelent és az Esztétikába is beleépített) tanításával „a különösről mint az esztétika központi kategóriájáról“, mint az esztétikum szervező középpontjáról, szemben a tudománnyal, amely az egyeditől az általános felé haladtában a különöset épp csak hogy futólag érinti. Ezzel magyarázza Lukács az esztétikai „tényállás“ egyediségét is. „Egy eredeti esztétikai tényállás általánosításának... a mindenkor meglevő mű egyediségén csak úgy szabad túlmennie — írja Lukács (1, 572) — hogy ez az egyediség, fogalmilag megszüntetve, a lehető legsértetlenebbül megőrződjék. Ez a követelmény sokkal többet foglal magában, mint az egyéb természet- és társadalomtudományok leíró-alaktani általánosításai... Az Igazi műalkotás... kitágítja és elmélyíti azokat az esztétikai törvényeket, amelyeket betölt; szó sem lehet itt arról, hogy egyszerűen alárendeljék az egyedit az általánosnak, az «esetet» a törvénynek. Természetesen minden egyes tudományos általánosítást jellemez, hogy a törvényről vissza lehet térni az egyedi esethez. Ennek tényleges megtétele azonban nagyon gyakran értelmetlen vagy fölösleges, mint például, ha valaki a népességtudományi statisztikák tendenciáiból kiindulva azzal kezdene foglalkozni, hogy miért éppen Péter vette el Máriát. De például a reneszánszkori festészet történetének általánosított fogalmát úgy kell megalkotni, hogy ez konkrétabbá tegye és elősegítse Raffaello vagy Tiziano (vagy tetszés szerinti képük) sajátosságának megismerését.“ Szigorúan véve persze az esztétikai tény sem egyedi, mert az igazi művészetben minden, amit ábrázolnak, többé-kevésbé tipizáló jellegű; a merőben egyedi eset bármiféle közlés szempontjából „néma“; következésképpen tipikus szférája (ami voltaképpen egyeértelmű az esztétikum szférájával) nem egységes, a tipikusnak skálája van, mely az egyedivel határostól (legkevésbé tipikustól) a majdnem általánosig (legtipikusabbig) terjed.

Ennek a közbülső jelzőrendszernek a felvetése tehát Lukácsnak kétségkívül jelentős gondolkodói tette; mindazonáltal nyitva marad a kérdés, vajon nem foglalja-e le a valóságnak aránytalanul nagy hányadát (ami mellett a tisztán reflexjellegű és tisztán nyelvi-fogalmi szféra csaknem ponttá zsugorodik össze), s vajon bizonyosak lehetünk-e afelől, hogy az ľ. jelzőrendszer annyira egynemű, hogy további tagolása már nem szükséges?

Az eddigiekben Lukácsot túlnyomórészt új oldaláról ismertük meg: az „egynemű