Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - FIGYELŐ - Tóth László: Szembenézni a szánalommal (Déry Tibor: A felhőállatok)
Szambanézni a szánalommal avagy a látó ember kísérletei önmaga megközelítésére a teremtés nyolcadik napján (Jegyzetek Déry Tibor A jelhőállatok című versgyűjteményéről) Isten hat nap alatt teremtette a világot. A hetedik napon megpihent. A hetedik napra azonban nyolcadik virradt. A Biblia erről már nem tudósít. A Biblia a hetedik nappal lezárta a teremtést. Pedig az Isten számára tulajdonképpen ez a nyolcadik nap jelentette az első igazi erőpróbát. Tévedés ne essék: Isten az emberben önmagát teremtette a világra — világunkat önmaga túlélésének és kiteljesedésének egyetlen lehetőségeként -teremtette meg. Ez az erőpróba pedig már korántsem volt isteni — ellenkezőleg: emberien kemény és kegyetlen volt, az önmagával való meghasonlás veszélyével járt. Aztán sor került a funkciócserére. Ahogy az ember ott térdepelt a nyolcadik nap hajnalán — gátlásokkal és kétségekkel tele — rá kellett jönnie: bár megteremtette, de még nem mondta el a világot. Választani kellett: vagy megsemmisül a világ által, vagy megbirkózik vele. Egy helyen már idéztem a chilei Vicente Huidobro-t, aki „miniatűr isten“-nek nevezi a költőt (tehát az alkotó embert). Bár meghatározása nem egészen teljes, mégis nagyon közel jár az igazsághoz. Rövid időre térjünk talán még vissza a nyolcadik nap fogalmához. Az ember tehát hozzálát, hogy elmondja a világot. Az eszmélés pillanatai ezek. Azáltal, hogy megkísérli elmondani a világot, új világot- világokat teremt. Andrej Bellj szavaival élve: különvilágokat. A látó ember, tehát az alkotó ember világát, közös gyökerű különvilágait. A teremtés ekkor vált először teljesen emberivé. Itt azonban az ember újra egy nagy erőpróba előtt állt. Ugyanis csak úgy teremthetett új világokat, ha előbb megismerkedett a való világgal. Ehhez pedig csak önmaga felismerésén, önmaga lényegének megközelítésén keresztül juthatott el. Rá kellett hát kérdeznie önmagára. A felelet természetesen nem lehetett egyértelmű. De mindenképpen szükség- szerű és a lényegében tudatos (csak részleteiben ösztönös). És ez a lényegi tudatosság az alkotás első jegye. Magva is. A nyolcadik nap hőse tehát a látó ember. Az alkotó. Az alkotás: eszmélés. Minden alkotó (itt még nem művész!) eszmélése törvényszerűen a nyolcadik nappal kezdődik. Nem véletlen, hogy épp ezen a ponton jutunk el Déry Tibor verseihez. Szinte elemi erővel, a teremtés-vágy elemi erejével sodorják magukkal ezek a versek az olvasót önmaguk lényegéig. És értelméig. A kötet utószavában mégis ezt olvashatjuk: „Prózaírás közben néha azt hiszem magamról, hogy lírikus vagyok, e kötet olvastán, hogy mégis inkább prózaíró.“ Déry dilemmája a látó ember dilemmája. Versgyűjteménye mindenképp az olvasót igazolja, aki nem tud ellenállni a teremtés-vágy sodrásának. Kétségtelen, hogy ezek a versek esztétikailag korántsem egyenlő értékűek. Későbbi (prózai) írásaival egyeztetve sem azok. Önmagunkat tagadnánk meg, ha ezt követelnénk Dérytől. Életművében viszont épp azt a nyolcadik napot jelentik, amikor az ember ráeszmél, hogy egyetlen helyes választása, ha elmondja a világot. Amikor rákérdez önmagára. Nyissunk zárójelet. Míg életművében a versek kísérletek az anyag megismerésére, addig életműve maga az anyag kiteljesedése. Az ember nem lehet önmagának tárgya, de szükségszerű, hogy megismerésének anyaga, kiindulópontja legyen. ftoyolő
